Kos sziget

2009. június 8.-15. Kos sziget

Készülődés, indulás, első nap. A sziget déli „farka”


Nem tudom, hogy minden családban történik-e valami balszerencsés dolog nagy, és fontosnak ígérkező nyaralások előtt. Talán ez a természet rendje, hogy egy nagyon jó dolgot megelőz egy kellemetlen. Vagy csak a véletlen műve hogy a 12 évvel ezelőtti ciprusi utunkat a férjem biciklibalesete előzte meg, a mostani Kos szigeti nyaralásunk előtt pedig majdnem betörtek a lakásunkba. Szerencsére nem történt meg, de az aznapomra rányomta a bélyegét. Azért hamar tovább léptünk, és készülődtünk újra, persze megtettünk mindenféle óvintézkedéseket, a lakást illetően, és próbáltunk nem gondolni rá, hogy míg mi süttetjük magunkat az Égei-tenger partján, valakik bőszen kirámolják a lakást egy újabb, már sikeres próbálkozással.
Eltelt a hétvége, eljött a hétfő hajnal, és fél kettőkor olyan frissen ébredtünk, mintha legalább nyolc órát aludtunk volna, pedig elaludni is alig bírtunk a nagy izgalomtól. Petra lányunknak meg aztán igazán semmi oka nem volt a feldobottságra, hiszen ő volt az, akinek „csak” a családtranszfer volt a feladata az üggyel kapcsolatban. Emiatt is kicsit feszült voltam, hiszen nem vezet autót olyan rendszeresen, de legnagyobb csodálatomra egyedül is sokszor elindul teljesen ismeretlen zónákba, felismeri a helyzet adta lehetőségeket, és mindig odatalál valahogyan, ahova elindul. A pénteki betöréses próbálkozás miatt viszont volt bennem egy kis idegesség, vajon megáll-e a pechszéria, vagy valami történik még? De végül is sikeresen kivitt, haza is ért, még vissza is aludt reggelig, mert ö aznap persze dolgozott az irodában.
A repülő úgy fél órás késéssel indult útnak, de sikeresen landolt a Hippokratész reptéren ottani idő szerint reggel nyolckor. Nagyon megörültem az eseménynek, gondoltam még onnan a repülőből felhívom Petrát, hogy megérkeztünk. A telefon hosszasan csörgött, kisvártatva beleszólt egy álmos rekedt hang.
- Halló?
(akkor ugrott be, hogy szegénykém még alszik, illetve aludna, ha hagynám, hiszen nálunk még csak 7 óra van.)
- Mondom neki: „szia, pipi, megérkeztünk! „(óriási csend vagy fél percig)
- „Hova?”
- „Hát itt vagyunk Koson!” (megint hosszas csend…)
- „ja, tényleg…”
Azt sem tudta percekig, hogy mi történik, de aztán képbe került, próbált még fél órát aludni miután felébresztettem, hogy újra felkelhessen abban az időpontban, amit ő tervezett be magának.
Rövidesen leszálltunk a gépről, be a tranzitba. Egy rövid hő kamerás vizsgálat után, csomagjainkat magunkhoz ragadva céloztuk meg a Neckermann képviselőjét a repülőtér kijáratánál. Azt gondoltuk, hogy körbe utazzuk egy busszal az egész szigetet, megállunk majd minden szállodánál, mire eljutunk a sajátunkhoz. Eljátszottam a gondolattal hogy este lesz, mire a Costa Angélához érünk, de nem így történt. Több csoportra osztottak bennünket annak megfelelően, hogy ki hova megy. Volt vagy négybusznyi ember. Így viszonylag korán, fél tízkor már a szállodában is voltunk.
A miénknél szállt le a legtöbb, (négy) magyar család. Nina, a tulaj felesége kijött elénk, és boldogan fogadott. Rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy miként adjuk oda az üveg Tokaji bort, amit nekik hoztunk.
Gyorsan regisztrált minket a többi utastársunkkal együtt a recepción, kezünkbe nyomta mosolyogva a kulcsot, és már mehettünk is ismerkedni ideiglenes otthonunkkal.
Minden rendben volt, de hűtőszekrény csak külön kérésre működött, így elhatároztuk, hogy erre még befizetünk a recepción. Ha már ott voltunk, és csak a szemünket nem verte ki az
autókölcsönzős brosúra, gondoltuk pontosítjuk ezt a kocsibérlés dolgot is. Egy kicsi, de szolgálatkész autóra voksoltunk, persze az ára sem volt mellékes, és hát két személyre meg igazán tökéletes választás volt.
Hirtelen felpörögtek az események. Nina érdeklődve nézett, vajon kérjük-e az autót.
- Kérjük.
- Mikor?
- Mikorra lehet?
- Akár most.
Vette a telefont, felhívott valakit. Közben eszembe jutott, hogy itt van a tökéletes alkalom az üveg bor átadására. Szaladtam is a szobába, és innentől gyakorlatilag, míg el nem indultunk az első napi autós kirándulásunkra, így közlekedtem.
Mire visszaértem a borral, befejezte a telefont, és közölte, hogy pár perc és itt a kocsi. Én zavartan, kicsiny nyelvtudásommal, de még több gesztikulációval jeleztem, hogy hoztunk nekik egy kis hazait. Nagyon megörült, ismerte már a magyar bort, és le sem tette, vitt minket az étterem bárpultjához hogy mit kérünk, szeretné honorálni a kedvességünket. Meglepetésünkben hirtelen azt sem tudtuk, mit akarjunk. Segített…
Kávé, Ouzó?
Én kávét kértem, és ijedtében a férjem is. Később mondta, hogy tulajdonképp ő szívesebben ivott volna egy Ouzó-t, de úgy meglepte a Nina kedvessége, hogy bármit rásózhatott volna.
Még szinte meg sem ittuk kávéinkat, ott volt a kölcsönzős a kocsival. Huh… gyorsan… Hol is a jogsi? Hol is vagyunk egyáltalán? Kicsit helyrerázódott az agyunk, végre túlestünk a zavart, kapkodó perceken, minden érthetővé vált, és miénk lett két napra a hófehér, klímás, naptetős kisautó, egy Matíz Topless. A kölcsönzős távozott, mi meg elindultunk, hiszen innentől ketyeg az óra! Nem számoltam, de közel ötször mentünk vissza a szobába, mert valami fontos még mindig nem volt nálunk. Egyszer a vízi cipőt nem hoztuk ki. Aztán napszemüveg nem volt nálunk. Kiderült, hogy strandtörölközőt sem vittünk ki a kocsiba. Aztán a térkép maradt még bent, és persze a navigációs ketyere. Na, végre helyre állt a rend, és elindultunk a sziget déli „farkába ”. A Topless repült alattunk, mint a nyíl! Tündéri kis autó, hihetetlen jó állapotban volt, szinte szalon-újnak tűnt.
Első utunk a kefalosi öbölig, vad videózással és fényképezéssel telt, nehogy bármiről is lemaradjunk. Sokszor tűnt úgy a nyolc nap alatt, hogy én az egész szigetet csakis videón és fényképezőgépen keresztül látom.
A tájékozódás a szigeten egy ideig nem volt egyértelmű számunkra. Hamar feltűnt, hogy mintha nem lenne tábla kitéve, hogy melyik városba érkeztünk, csak az, hogy éppen melyiket hagytuk el. Ez egy ideig kissé zavart, és szerintem emiatt nem találtuk meg Agios Theologost, pedig figyelmesen kerestük. Nagy boldogság volt számomra, mikor itthoni erőteljes Kos-szigeti felkészülésem gyümölcseként előbukkant, szinte a semmiből a sziget egyik jellegzetessége, éke, a kefalosi öböl, a kis szigettel, Kastrival, rajta a messziről is jól kivehető pici, kék-fehér kápolnával. Ő vigyáz a halászokra. Nehezen akartam elhinni, hogy az életben pont ugyan olyan csodálatos, mint a képeslapon, amit a hotelben láttam, sőt, talán még szebb. Láttam a férjem, hogy szó szerint elállt a lélegzete. Gyorsan kerestünk a közelben egy parkolót, kiszedtük a strandolós holmikat, és elindultunk a parton, egyre közelebb Agios Stephanos romjaihoz és vele szemben a kis szigethez. Gyönyörű, szélcsendes öböl, kristálytiszta víz, a természet igazán bőkezűen bánt a hellyel.
Épp azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk át a szigetre, hogy megkongassuk a kápolna harangját, mikor észrevettük, hogy van a parton néhány vízi jármű, köztük két vízi bicikli is. Úgy megörültünk, hogy szinte futólépésben haladtunk tovább. Nem sokat vacilláltunk, be is fizettük az összeget a tulajnak és már tekertünk is Kastri felé szélsebesen. A torkom most is összeszorul, ha eszembe jut az érzés, hogy mi, a nulla úszás tudományunkkal mégis átjuthatunk oda, sőt, körbe is mehetünk, mert az időből futja bőven. Elértük a szigetet, lehorgonyoztunk egy legyező alakban szétterülő kavicsos résznél, és már másztunk is, hogy közelebbről megszemléljük kápolnánkat és a húsz méteres monolitot, ami Kastri közepén magasodik. Képek tömkelegét gyártottam, úgy éreztem, itt soha nem lehet azt mondani: „kész vagyok, mindent lefotóztam”. Mennünk kellett volna tovább, de nem nagyon akaródzott. A férjem egyetlen, de logikus érve is csak az volt, hogy nem lesz időnk körbe menni. Így megadtam magam, lebukdácsoltunk a sziklákon, és újból tekertük a pedált. A sziget nem csak a part felől gyönyörű. Körben elkezd sziklásodni, kis barlangok alkotják, előttük hívogatón, csábítón tenyérnyi kavicsos partszakasz mondja: állj meg és mártózz egyet. A férjemből egyszer csak szinte kiszakadt a mondat: Na, én nem bírom tovább, itt megfürdök, mindegy mi lesz. Tudniillik a víz mélysége nem egyértelmű, annyira tiszta. Olyan elszántnak látszott, hogy meg is ijedtem. Mi lesz, ha elkezd fuldokolni? Én nem tudok neki segíteni, én sem tudok úszni. Míg ezen gondolkodtam, már bent is volt a vízben. Szerencsére csak derékig ért. És az én ötven éves férjem ugrált, mint egy kisiskolás, a feje fölé dobálta a vizet, széttárta a karját, szélesen mosolygott, és bámult az ég felé, és láttam az arcán, hogy talán soha nem volt még olyan boldog és gondtalan, mint akkor. Már csak ezért megérte Kos szigetre elmennünk. Indulnunk kellett tovább, így Péter is visszamászott a vízi biciklire, és tapostunk megint. Egy nagyobb magányos szikla mellett a víz, olyan kékben tündökölt, mintha alulról meg lenne világítva. Gyönyörű volt! Egyszerűen nem találtunk szavakat! Feltűnt, hogy mennyi sirály van ott a szirteken, egészen közel hozzánk. Gyorsan kapcsoltam, hogy fényképezni kéne, de mire előhalásztam a gépet, a zöme elrepült. Na, erről most lecsúsztam. Sebaj. Egyszer csak, ahogy kanyarodunk, mellettünk egy alacsony padszerű sziklán ott bámul kettő, tőlünk nem több mint másfél méterre. Úgy tűnt, apja és fia. Hát ez nagyon jó! Gondoltam… Mindegy… most sem lesz fotó, úgyis elrepülnek. Ahogy egyre közeledtünk, a két madár gyanakodva és méltatlankodva bámult ránk, de elmenni nem nagyon akartak. Gyorsan, de óvatosan vettem kezembe a gépet, és mégis sikerült készítenem róluk egy-két ritka jó képet. Egyre tempósabban tekertünk tovább, mert nem akartunk kicsúszni az időből. Egyetlen órát kaptunk. Ki is értünk amikorra kellett, fájó szívvel búcsút mondtunk a járműnek és úgy döntöttünk, hogy fürdés nélkül azért kár lenne elmenni.
Egy kiadós strandolás után visszaültünk autónkba, és elindultunk újabb úti célunk felé, Limnionasba.
Feltűnt, hogy utunk során bárhol jártunk, gyakorlatilag mindenhonnan látható volt a tenger. A legjobb a szigetnek a legkeskenyebb része. Itt mindössze két kilométer széles, és akár jobbra, akár balra néz az ember, mindkét oldalon az Égei-tengert látja.
Limnionasig végig fantasztikus volt az út. A tenger mélykékje, ahogy vékonyodik a víz, egyre világosabb, néhol már keveredik a part és a víz alatti sziklák színével, és ettől kapja a türkiznek mindenféle árnyalatát, amely a part sárga homokjában végződik. De határozott keretet mindennek, a part melletti zöld növényzet ad. Aztán egy kanyar után, egy lejtő végén egyszer csak ott a limnionasi öböl a két stranddal. Ez volt a beteljesedése az addig látott összes szépségnek. Itt megszűnik az út tovább, megszűnik az idő is, nincs mit tenni, meg kell állni. Az út egyik oldalán egy „C” alakban hosszan elnyúló, aranysárga, finomhomokos, lassan mélyülő, hullámoktól teljesen mentes partszakasz húzódik. A másik oldal inkább sziklás-fövenyes, a csipkézett sziklák kisebb öblökre osztják fel a partot. Kicsit durvább a homok, több a zeg-zug, a víz kicsit jobban hullámzik, a megszaggatott parti homokfal különleges vöröses és sárgás színárnyalatokban pompázik. Az embernek azonnal fotóért mozdul a keze. Ámulva mértük fel a terepet, és gyorsan döntöttünk: eszünk előbb, aztán fürdünk itt is. A helynek egyetlen tavernáját választottuk, szerencse hogy nincs is a közelben több, így nem kellett külön felkutatnunk a híres Limnionas Fresh Fish tavernát, amelyre már itthon rátaláltam és elhatároztam, hogy ha ott leszünk, csak ott eszünk. Különleges, frissen halászott tengeri élőlényekből készítenek sokféle különleges halételt. Az étterem belülről olyan, mint egy hajó. Még hajókormány is van, a berendezés mindenhol fa, és a két gyönyörű öbölre nyílik a kilátás. Ez volt a második hely, ahonnan többet nem akartunk eljönni. Két ilyen csodáját látni a világnak egy nap, több, mint amit ember valaha is kívánhat magának. Végigböngésztük az étlapot, amely természetesen úgy nézett ki, mint egy hajónapló, és a sok finomság közül Péter egy adag kardhal souvlakit rendelt, én pedig egy tenger gyümölcse rizottót. Míg elkészült az ebéd, bámultuk a tengert, lágy szellő simogatta bőrünket és arcunkat, kedvesen üdvözöltek és csábítottak maradásra. Csak ritkán osztottuk meg gondolatainkat, ilyenkor nehezen beszél az ember. Inkább megpróbáltuk mélyen emlékünkbe vésni a tájat, a színeket, mindent, ami segít majd emlékezni. Hamarosan elkészült az ebéd. Kíváncsian vártam, hogy a látvány ínycsiklandó lesz-e. Elénk kerültek a tányérok. Péterén szépen elrendezett, nyársra tűzdelt kardhal kockák rizzsel, szalma krumplival, valami majonézféle, paradicsom, lilahagyma karikák és citrom. Az enyémen egy adag piros, paradicsomos rizskulimász, tele mindenféle tengeri élőlénnyel, pici rákkal, nagyobb rákkal, kagylóval, tintahallal, de eltartott egy ideig, mire észrevettem őket, mert a paradicsom szósztól nekik is piros színük lett. Hamar kitaláltam, hogy majd cseréljünk, és akkor mindketten eszünk mindegyikből. Kissé fanyalogva vettem kézbe az evőeszközöket, néztem, ahogy Péter hozzáfog a halkölteményhez, és nagyokat hümmög a gyönyörtől az első falat után, és arra gondoltam, lehet, hogy az enyémnél jobb is lett volna azon az étlapon. Aztán én is nekiláttam az evésnek, most már nem hagyhatom ott, minimum megkóstolom. Utólag be kell vallanom, hogy olyan finom volt, amilyenre végképp nem számítottam. Elég kevés maradt, mire cserére került a sor. Na persze a férjem kardhala sem volt rossz. Fantasztikus zamatot kölcsönzött a halnak a nyárson sült füstös íz.
Az ebédtől jóllakottan tettünk egy sétát a környéken, elkészítettük az elmaradhatatlan fotókat, aztán hozzá készültünk a pancsihoz. A csendesebbik öblöt választottuk, letelepedtünk, aztán irány a víz! Nem tudom, fogok-e még ehhez hasonló csodát látni életemben, vagy sem, de ami itt volt, az maga volt a földi paradicsom! Eddig azt gondoltam, hogy a prospektusok képeit photoshop-pal javítják fel, hogy így tegyenek helyeket eladhatóbbá. De itt rá kellett jönnöm, hogy a valóságban is létezik ilyen. Sőt! Ez annál is szebb! Szinte teljesen mozdulatlan, kristálytiszta a víz, mely a part szemet nyugtató mélysárgájából, a tenger mélykékjéig, a színskála legfinomabb árnyalatain keresztül jut el. A homok bársonyosan puha, aprószemű, és a lassan mélyülő vízben, lágyvonalú homokdűnésre bordázta a finom parti hullámzás. A parttól háromméternyire, egy pici kék-fehér bárka tette tökéletessé az idilli hangulatot. Két végéről egy-egy kötél lágyan megfeszülve lógott a sekély vízbe, és ott el is tűnt. Épp azt gondoltam, ezt az egészet, már semmivel nem lehetne felülmúlni, mikor valahonnan, szinte a semmiből megérkezett egy vadkacsa pár. Hát tévedtem. Mégis…Édesen taposták a vizet, és minden újonnan jött emberhez oda úsztak. Bámulták jobbról, balról, kíváncsian érdeklődve, vajon kapnak-e valami finomságot, amit már a napernyős lánytól valószínű megszokhattak. Hát mi sajnos nem készültünk rájuk, viszont abban reménykedtem, hogy valami még ott tartja őket, míg elrobogok a fényképező gépért, mert azt fent hagytuk természetesen a kocsiban. Szerencsém volt, mert a napernyős lány kihozott egy adag kenyérmorzsát, és egy időre szó szerint lekenyerezte a kedves madárkákat. Újabb jó kis fotót sikerül készítenem, aznap már ki tudja hányadikat?
Már jócskán délutánra járt az idő, mikor elhatároztuk, hogy lassan indulnunk kellene, mert a két fő célterületen kívül, a környező néhány ismertebb strandot is szerettük volna még megnézni. Közelebbről csak Paradise beach jött össze, nem is tudom miért. Talán mert kezdtünk fáradni, és fürödni sem akartunk már, így maradt csak a séta a parton, és környékén. Amilyen pici a sziget, annyira változatosak a strandjai. Az eddig látott négy strandból, négy, különböző volt. Sőt! Limnionasban az út két oldalán lévő sem volt egyforma. Itt Paradise beach-en például olyan fehér a homok, hogy azt hittük, időközben esett a hó. Fű szinte alig van, az elszórtan megjelenő fák alacsonyak, és méregzöldek. A két szín durva ellentéte teszi csodálatossá ezt a partszakaszt. Messzebbről letekintve a tengerkékje is beszáll harcukba. Elmondhatjuk, hogy ezt a helyet a kék, a hófehér, és a méregzöld uralja. A tengeren egy hófehér vitorlás is vadul szelte a habokat, mintha tudta volna, csak ezzel a színnel nem lóg ki a sorból. Miután Paradise beachről visszakecmeregtünk a kocsihoz, megpróbáltuk megcélozni Kos városát. Egész gyorsan odaértünk. Megtaláltuk azt a parkolót is, amit a kölcsönzős bekarikázott a térképen. Még utolsó erőnkkel tettünk egy rövid sétát a városban. Naplementéig épp annyi időnk maradt, hogy megtaláltuk, és lefényképeztük Kos város egyik jelképét, a Finikon avenue-t és a felette ívelő pici, boltíves kőhidat, amin keresztül bejutni Neratzia várába. Végigjártuk a kikötőt, megcsodáltuk az összes kiránduló hajót, türelmesen meghallgattuk a csalogató emberek ajánlatait, hogy mivel tudják édesebbé tenni a hajóutat számunkra, valamelyik sziget, vagy szigetcsoport felé ringatózva. Találtunk egy helyet a kikötőnél ahol megvacsiztunk, és tartalmasra és kicsit fárasztóra sikeredett napunk után visszamentünk szálláshelyünkre, ahol Nina megint kedvesen integetve üdvözölt bennünket. Felvettük a kulcsot a recepción, és hideg ásványvízről álmodozva mentünk be szobánkba. A hűtőt, már indulás előtt beüzemeltük, vettünk egy hatdarabos ásványvizet, és kettőt bele is tettünk, hogy hideg legyen, mire hazajövünk. Feltűnt, hogy most, mikor kivettük, nem volt túlzottan hideg. Annyira nem, hogy szinte egyáltalán. Pedig ennyi idő alatt bőven le kellett volna hűlnie. Vizsgálgattuk mindenhonnan, vajon mi lehet a baj? Eszünkbe jutott az is, hogy mivel az áramellátást úgy oldották meg, hogy a szobakulcson lévő fémbiléta valami szerkezetbe való behelyezése ad áramot a szobában, következésképpen, amikor kiveszi az ember, mert elmegy otthonról, akkor minden fény kialszik a helyiségekben, arra gondoltunk, hogy a hűtőszekrény konnektorában is megszűnt az áram mikor elmentünk, és akkor lehetséges, hogy a hűtő nem tudott működésbe lendülni. Mert némelyik konnektorra sem volt jellemző, hogy a biléta ki és behelyezésétől függetlenül működött volna. Hát jó. Egy szónak is száz a vége, segítséget kell kérni. Mentünk Ninához, hogy valami nem stimmel a hűtővel. Ááá, semmi baj, mondta, kell neki egy kis idő, míg elkezd hűteni. Hát igen – mondtuk -- tudjuk, épp ezért gondoljuk, hogy valami nem stimmel. Na jó, akkor mindjárt szól Jannisznak.
Visszamentünk a szobába, és vártuk Janniszt. Pár perc múlva meg is érkezett. Nagy szakértelemmel kezdte vizsgálgatni a hűtőt. Kihúzta a helyéről. Megforgatta. Megnézte jobbról is. Balról is. Megtapogatta hátul a hűtőrácsot. Halkan hümmögött. Már valamit biztos sejtett. Kinyitotta, és megnézte belül is, tényleg nem hűtött. Lassan kezdte lepakolni a tetejéről a rárakott dolgokat, majd mikor ezzel kész lett, egy váratlan mozdulattal fejre állította, és félig roggyasztott térdekkel, a hűtővel az ölében, némán, mozdulatlanul állt, mint akinek becsípődött egy ideg a derekában. Egy darabig mi is némán bámultuk, majd óvatosan a férjemre sandítottam, mert kezdtem megijedni, hogy Jannisz tényleg így marad reggelig. Akkor hirtelen néhányszor megrázta úgy a levegőben, hallottuk, hogy valami lötyög benne, majd óvatosan visszaeresztette a földre, betolta a helyére, kinyitotta, belenyúlt ismét, és megelégedett hümmögéssel konstatálta, hogy ügyesen megoldotta ezt a kérdést is, mert a hűtő ismét hűt. És tényleg. A hűtő valóban működött. Ezután már nem volt más dolgunk, mint várni még egy kicsit jó hideg ásványvizünkre, és addig a legjobb időtöltésnek az esti, tengerparton való kucorgást találtuk. Átöltöztünk kicsit melegebb ruhába, lesétáltunk a partra, és leültünk a puha homokba. Lágy, langyos szél fújt a tenger felől, és finoman lökte a vizet lábujjunkig, majd vissza. Félkönyékre dőlve kémleltünk a messzeségbe. Még látszódtak Bodrum kis fehér házai a túlsó parton, de mindez hamarosan csak apró, világító kis fénygömbökként vibrált odaát, ahogy végleg, és visszavonhatatlanul beállt az este. Még elücsörögtünk ott vagy egy órát, nagyokat sóhajtva idéztük fel újra a nap csodáit, aztán a kifutópálya szerűen megvilágított, keskeny tengerparti ösvényen visszasétáltunk, egészen a szobánkig. Nem gyújtottunk villanyt, nehogy a fény kiverje fejünkből a frissen felidézett élményeket. Még odabent is hallottuk a tenger zúgását, mely élményeinkkel vegyülve szépen, lassan mély álomba ringatott.



Második nap. Aprócska hegyi falvak, Aszklepion.


Éjjel fura mód többször felébredtem, de- bár ez máskor kifejezetten zavar- ennek most inkább örültem. Jó volt arra ébredni, hogy itt vagyunk ezen a csodálatos szigeten, és nem álom, odakint tényleg hullámzik a tenger! Eszembe jutott az is, hogy még este megbeszéltük, hogy reggeli után azonnal indulunk következő szigetfelfedező utunkra. Nem volt ez igazi felfedezés, mert már tudtuk, hogy hova megyünk, csak meg kellett találni. Rögtön beindult az agyam, alig tudtam újra elaludni. Reggel korán ébredtem, és Péter sem aludt már. Rögtön kinéztem, hogy milyen az idő. Otthoni szokás… milyen is lehetne? Elvégre Kos-szigeten vagyunk! A reggeliig volt még bőven idő, hát kimentünk a partra. A fényképezőgépet sem mellőztem, a nyolc nap alatt mondhatni rágyógyult leégett nyakamra. Bámultuk a tengert, alig beszéltünk, és közben arra gondoltam, hogy milyen jó, még csak kedd van. Hogy milyen hosszúnak tűnt valahogy az eddig itt eltöltött egy nap, és még mennyi áll előttünk! Rugdostuk a kavicsokat, sétálgattunk céltalanul „csakúgy”, és hagytuk, hogy a víz incselkedjen lábainkkal, mint a játszadozni vágyó kiskutya. Itthon sosem teszek egy lépést sem céltalanul. Nincsenek üres járataim. Nem nagyon engedhetem meg magamnak, mert sürget az idő! Hogy miért is? Nem tudom, mert lassan is pont ugyan oda jutok, mint gyorsan. Itt jöttem rá, lassítani kéne. Megfigyeltem, hogy a szigeten élőknek mindig volt öt percük arra, - a legnagyobb munka közepette is- hogy leüljenek, és jólesőn, szinte pislogás nélkül meredjenek a messzeségbe, fürkésszék a látóhatárt, mintha egy hajó érkezését várnák minduntalan.
Kongattak a gyomrunkban, eljött a reggeli ideje is, és szépen visszasétáltunk, hogy megtekintsük a kínálatot. Hát, egy „all inklusive” ellátásban nyújtott étrenddel biztos nem vehette volna fel a harcot, bár nem tudom, soha nem volt még rá indíttatásom, hogy ilyenre fizessek be. Reggeli nem árt, ha van, és nem kell vele reggel külön foglalkozni, de a napot már egyáltalán nem biztos, hogy ugyanott töltjük, tehát részünkről szponzoráltabb a spontán „eszünk ahol épp vagyunk” megoldás.
Minden esetre jól laktunk, neki indulhattunk második, és egyben utolsó autós szigettúránknak.
Megragadtuk a térképeket, a navigációs készüléket, aminek igen nagy hasznát vettük már előző nap is, és felbátorodva, nagy magabiztossággal vágtunk neki az útnak. A Costa Angélát, mint kiindulási pontot igyekeztünk bejelölni a készülékben, mert ha „megkönyvjelzőzzük”, minden probléma nélkül visszajutunk szálláshelyünkre. Ma a sziget felső része a program. Próbáltunk valamiféle idő megtakarító tervet kidolgozni, ezért első célterületünk Agios Theologos, és Agios Ioannis lett. Ez volt legtávolabb, majd onnan visszafelé haladva szándékoztuk megnézni az összes közbeeső fontos települést, és látnivalót. Tehát „irány Kardaména” felkiáltással, már mentünk is. Kardaména előtt, ahol az út engedi, éles balkanyarral kívántunk Valari-ig a tengerpart mentén végigmenni. Azzal egyelőre nem akartunk foglalkozni, hogy a térkép, és a készülék miért nem mutat tovább utat? Gondoltuk, nem frissítették egyiket sem. Az azért eszembe jutott, hogy lehet, hogy szandál helyett túracipőt kellett volna vennünk, mivel sejtéseim között szerepelt az is, hogy rövid hegyi túra fogja megelőzni, hogy feljussunk Agios Ioannis-hoz. Arra persze egyikőnk sem gondolt, hogy mindkét hely, a szigetnek majdnem a legdélibb csücskében van. Nem ott, ahol mi kerestük. Ahhoz, hogy feltűnjön, hogy ezeket két különböző területen is írják a térképen, itthon kellett még egy hét gondolkodási idő, és így már érthető is, hogy miért nem találtuk meg. Lassan kezdtem rájönni, hogy ma már ezt a helyet nem fogjuk kipipálni.
Jöjjön a következő, mára betervezett program, old Pyli! Tulajdonképpen Héraklész nyomait mentünk keresni a kicsiny faluba. Hajdan ide menekült megpihenni a csatában megfáradt harcos, társaival. Ennek sajnos semmi kézzel fogható bizonyítékát nem találtuk, viszont volt ott egy forrás a közelben, amiről mesélt a szállodában a Neckermann idegenvezető nője. A legenda az, hogy aki a falu közepén álló kútból jobbról balra haladva iszik, hamarosan megházasodik. Vigyázat, fordítva válás lesz a dologból! Hát így már azért meggondolandó. Mert ugye először is, mihez képest jobbról balra? Egy másik oldalról nézve, az már balról jobbra lesz. Ha a falu közepén áll, mi honnan menjünk be? És akkor már nagyon nem mindegy, hogy ha eltévesztjük, a lányunk megy férjhez, vagy mi válunk el! Na, ezt inkább nem reszkíroztuk meg! Viszont találtunk egy táblát, a forrást hirdető tábla mellet, ami épp ellenkező irányba, egy titokzatos síremlék felé irányít. Charmilos’grave! Úgy éreztem hirtelen minden porcikámban, hogy hatalmas dolgot hagyunk ki, ha nem nézzük meg. Most is azt gondolom, hogy nem sokan keverednek el ide, mi is mondhatni véletlen fedeztük fel, pedig utunkat hosszas felkészülés előzte meg részemről. Péter már elég rosszul bírta a hőséget. Engem is csak valami belső hang hajtott, meg az, hogy mindig úgy sejlett, már tényleg csak néhány lépés, és ott vagyunk. Végre meg is érkeztünk. Ici-pici, pár személyes kápolna, ha nincs a többedik tábla, simán elmegyünk mellette. Aranyos öreg bácsi figyelt mellette, vajon befordulunk-e, hogy megnézzük. Hát hogyne fordulnánk! Nem azért fáradtunk el idáig, hogy most forduljunk vissza. Mosolyogva lépdeltünk közelebb. Kedvesen magyarázott, szinte semmit sem értettem belőle, közben kezeivel kaszáló mozdulatokat végezve jelezte, hogy menjünk beljebb. Időbe tellett, mire szemem az erős napfény után, hozzá szokott a benti félhomályhoz, de egyszer csak jól kivehetővé vált minden. Szemben, egy gyóntató fülkéhez hasonló, elfüggönyözött kis helyiség, kicsit olyan, mint egy fehér, falusi búbos kemence, tetején egyszerű, de szépen kidolgozott fakereszt. A falakon körbe, szinte mindenhol ikonok. Minden arany, fehér és barna színű. Jobbra volt egy aranyszínű asztal, tele homokkal, a meggyújtott gyertyáinkat szúrtuk ide. Közben a bácsi, monoton beszélt, szinte megállás nélkül mondta a magáét, majd egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy aranyszínű mini oltárt pörget jobbra, balra. Hol egyik oldalát mutatja, hol meg a másikat, és magyaráz. Valami olyasmit vettünk ki a szavaiból, hogy a Charmilos családnak és leszármazottainak voltak görög és római katolikus tagjai is. És attól függően, hogy melyiknek volt egyházi szertartása – esküvő, temetés, stb.…- ehhez mérten mindig az aktuális oldalára fordította a lelkész, a praktikus szószéket. Gondoltam ezt a helyet is meg kellene örökíteni az utókor számára, de előbb rákérdeztem, szabad-e pár fotót készíteni. Szerencsére szabad volt. Tisztelettel elbúcsúztunk, ő pedig búcsú ajándékként kezünkbe nyomott pár szál mentát. Pili-i kirándulásunk ezzel véget ért, következhetett Zia.
Gyönyörű út vezetett Ziáig. Kanyargós hegyi úton mentünk, szinte mindenhonnan ráláttunk a tengerre. Többször is megálltunk képeket készíteni. Időnként ziháló, verejtékben fürdő magányos kerékpáros haladt el mellettünk a sziklás, köves, meredek földutakon, miközben én, a legkülönlegesebb művészfotóimat próbáltam elkészíteni úgy, hogy egy hatalmas, szúrós, lila virágú kecskerágó, és jó messze a távolban a tenger is, egyszerre legyenek a képen. Zia, a sziget legmagasabban fekvő, és egyik legszebb települése. Páratlan innen a kilátás a környező szigetekre, és talán itt a legszebb a naplemente, és épp ezek miatt, rengeteg itt a taverna, melyek kivétel nélkül mind tetőkertesek. Csodás volt. Kicsit rontott az összhangon az utcák bazári jellege a sok szuvenír bolt miatt, de egye fene, végtére is csak fele annyiért árulnak itt mindent, mint Kos városban. Itt először a szigeten, nagy volt a tumultus. Előbb beültünk meginni egy-egy hideg üdítőt, aztán neki a forgatagnak, ajándék kell! Nem voltam túlzottan elragadtatva a felhozataltól. Egyetlen igazán finom, egyedi ékszereket kínáló üzlet volt a sok, leginkább szóró ajándék kategóriába sorolható, kis színes cuccokat áruló üzlet között, a Daedalos Jewellery, rögtön az üzletsorok elején, ahogy a faluba ér az ember. Nem tudtam levenni a szemem a sok, finom kidolgozású, páratlan kis remekműről. Arany és ezüst, kombinálva a tenger színeit idéző türkizopállal, és sokféle színes, tűzzománcféle díszítéssel. Mindegyik külön-külön, és összességében is életet, vidámságot, és igényességet sugárzó darab volt. Nagyon tetszett… Így utólag már nagyon sajnálom, hogy nem voltam határozottabb ott az üzletben. Péter mindenről le tud beszélni. Vettünk helyette, egy antiknak látszó kicsi, gömbölyű vázát. Méretre akkora kb., mint egy kisebb gyerek labda, színe, mint a patinás rézé, és olyan mintha kézzel próbálták volna gömbölyűre nyomkodni, kevés sikerrel. Nagyon aranyos, gondoltam a hasonló képpen antikolt görög harcosom mellett pont jól fog mutatni, amit tavaly hoztunk Ciprusról. Kijöttünk az üzletből, akkor már volt vagy négy kis nylon ajándék szatyor a férjemnél. Egyszer csak átvette az összeset egyik kezéből a másikba, és pont a kerámia vázám leesett a földre. Két perce vettük meg. Basszus! Gondoltam ennek annyi! Nem tudom milyen anyagból lehet, de visszapattant a földről vagy harminc centi magasra, és nem lett semmi baja.
Következő állomásunk Aszklepion volt. Aszklepion a sziget legnagyobb látványossága.
Kos városától 4 km-re található, a Dikeosz-hegy lábánál. Nevét Aszklépioszról, a gyógyítás Istenéről kapta, aki Apollón és Korónisz gyermekeként látta meg a napvilágot és Kos sziget első orvosa volt. Tudásban odáig jutott, hogy képes volt a halottakat is életre kelteni. Hadész, az alvilág Istene megijedve, hogy így egyszer csak üresen találja az alvilágot, elpanaszolta mindezt Zeusznak, aki éktelen haragra gerjedt és villámával agyon sújtotta Aszklépioszt. Tudása gyermekein át tovább öröklődött hosszú nemzedékeken keresztül. Hyppokrateszt, Aszklépiosz egyenes ági leszármazottjának tartják. Kefalosban született i.e. 459-ben. Az ókornak nagyon híres orvosa lett. Hatalmas kultusz övezte. Aszklepion, Hyppokratesz ideje alatt élte virágkorát. Aki fontosnak számított az antik görög világban, mindenki itt kezeltette magát. Akinek pedig módjában van ma személyesen is ezen a szent helyen állni, kétsége nincs afelől, hogy itt csakis meggyógyulni lehetett. A gyógyulást kereső zarándokok ezreinek volt uticélja évszázadokon keresztül a szentély. Hyppokratesz nemcsak gyógyított, hanem tanított is, valamint neki köszönhetjük a máig is érvényben lévő Hyppokratészi esküt, a szent fogadalmat, mely a betegek gyógyítását szolgálja, az orvoslás iránti alázatot hirdeti, a titoktartást, a tudás elsajátítását és továbbadását mindenáron. A férjem, aki szintén erre tett esküt, meghatódva állt ezen a helyen, ahol egykor az ókor nagy alakja gyakorolta hivatását. Szemmel láthatóan nem győzött betelni a látvánnyal. Dúltak, viaskodtak benne az érzések, megbűvölten állt, és járta át a hely szelleme. Tudom mit érzett, hisz nekem is hatalmas gombóc volt a torkomban. Álltunk ott jó ideig, tekintetünk körbe-körbe járt a hatalmas, még megmaradt oszlopokat, maradványokat nézegetve, s tanakodtunk, vajon hogyan is nézhetett ki eredeti állapotában. Aszklepion úgy lett kialakítva, hogy a gyógyulás három szinten menjen végbe, ami megfelelt az ember három szintjének: elsőként a fizikai, majd a lelki, és végül a szellemi szintnek. A szintek lépcsőzetesen emelkedtek, és az egyik szintről a másikra akkor lehetett feljebb lépni, ha megtörtént a gyógyulás az alsóbb szinten. A harmadik szint felett elterülő erdőbe a gyógyító papok rendszeresen visszavonultak, hogy saját lelkükkel kapcsolatot teremtsenek. A kezelések részét képezte a masszázs, gyógyfürdő, gyógynövényes terápia, lelki beszélgetések, zenehallgatás, álomfejtés és tiszta forrásvíz fogyasztása. Tehát mindaz, amit ma a holisztikus gyógyításban újra alkalmaznak. És így is van. Az alsó szinten hatalmas, falba épített kutak, gyógyvizes medencék maradványait találtuk. Az ember, ha felfelé néz, a széles lépcsősor tetején, mintha a napkorong ülne. Körben, az épület maradványai mellett, ős öreg ciprusfák, fenyő, és ecsetfenyő, és az egész környéket mintha lágy szantálfa illat lengné körül. Rengetegszer éreztem ott ezt az illatot, és kerestem, vajon melyik növény áraszthatja. Az egykor jobb időket, és nagy gazdagságot megélt, szemmel láthatóan is nagy társadalmi életnek otthont adó hatalmas területnek, ma már leginkább csak kígyók, kabócák, és madarak lettek állandó lakói. A szentély legfelső szintjén egy fenyőfa alatt, ókori kövön ücsörögve pihegtünk, gyönyörködtünk a kilátásban, és arra gondoltunk, hogy ezeken a szinteken nem véletlenül történt meg a betegek szellemi és lelki gyógyulása. Gyönyörű volt és megható, mindig büszkék leszünk rá, hogy itt járhattunk.
Ideje volt elindulni mai napi utolsó helyünkre, Plataniba. Platani, Aszklepion, és Kos város között félúton lehet. Az egyetlen falu a szigeten, ahol még a nagy számban élő muszlim közösség békésen együtt él a keresztény görögökkel. Az árnyas főtéren több taverna is van, ahol török, és görög specialitásokat fogyaszthatunk. Úgy terveztük mi is, hogy beülünk itt az egyik étterembe, és eszünk valami finomat. A pincér hozta is az étlapot. Amíg nézegettük, arra gondoltam, vajon félreérthettem valamit, hogy itt egy török temetőnek kell lennie? Mert amikor megérkeztünk, és kiszálltunk a kocsiból, első dolgom volt, hogy két szerencsétlen helybeli lányt megrohantam, hogy megtudjam, merre találjuk.
-” Sorry! Could you tell us, where is the special Turkish cemetery?
Dermedt arcot vágtak, de a Turkish szó hallatán felcsillant a szemük, és mutogattak a hátunk mögött lévő minaretre. Rosszat sejtettem.
-„So… Not Minaret, cemetery! Láttam az arcukon, hogy végképp nem értik, mi a fenét akarok már azzal a speciálisan török temetővel. Én sem értettem a helyzetet. Egyfolytában azon gondolkodtam, vajon mit ronthattam el. Nagyon reméltem, hogy az általam keresett temető létezik, és itt. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy nekik nem is annyira különleges itt, egy török temető. Hogy ez is csak egy egyszerű temető, mint bármelyik másik. Péternek is elmondtam, hogy mire jutottam. Azt mondta, hogy tulajdon képpen igazam lehet. Ezen felbátorodva vártam, hogy újra jöjjön valaki. Jött is hamarosan a pincér, mert közben kitaláltuk, hogy mit is ennénk. Elmondtuk neki, hogy kérnénk egy adag kebabot nyárson, és egy adag grillezett polipot, kávét, üdítőt, és egy mézes joghurtot. Segítőkészen mosolygott, és megkérdezte szeretnénk-e még valamit. Ó igen, mondtam, szeretnénk tudni, hogy hol van a temető. Kissé meglepődött, mert nem ez volt az, amire számított, de nagy örömömre elmagyarázta, hogy igen, van itt kettő is. Az egyik itt 50 méterre, és mutatott az egyik útkereszteződésbe, a másik arra, 100 méterre, és mutatott a másikba. Erre meg én nem számítottam, én örültem volna csak az egyiknek is. Arra viszont rájöttem akkor, hogy ha nem kapsz választ a kérdéseidre, lehet, hogy rosszul tetted fel. Meg kell tanulni mások fejével is tudni gondolkodni.
Befejeztük az ebédet, megettük a sok finomságot, és elindultunk megtalálni a temetőt, amit annyira kerestünk. És ott is volt. A nekik olyannyira átlagos hely, nekünk igazán különleges élményt nyújtott. Hatalmas elvadult kerthez hasonlított, melyben zömében olajfa, és eukaliptusz nőtt. Alattuk, a száraz, zörgő aljnövényzetből jobbra-balra dülöngélve kandikált ki a sok, turbános sírkő, tele muszlim feliratokkal, miközben a szalmaillatú hőségben kabócák ezrei muzsikáltak. Hirtelen magasztos érzés fogott el. Hiszen ez mégiscsak egy temető. A maga gondozatlan természetességével, a benne szunnyadó holtakat sokkal közelebb állónak gondoltam élő rokonaikhoz, mintha drága, és puccos sírkövek közt barangoltam volna. Sokat gondolkodtam azon is, hogy még így is, hogy otthon elég rendesen rákészültem az itteni látnivalókra, bizonyos helyeket csak kisebb nehézségek árán találtunk meg. Pedig vannak olyan semmiségnek tűnő gyöngyszemei a világnak, ami mellett nem szabad elmenni. Mint például ez is. Apróságnak gondoljuk, mégis gazdagabbá tesz. A mai napunkat végig gondolva elmondhatom, hogy megkaptunk mindent, amiért elindultunk, vagy talán annál sokkal többet is. Tapasztalatokkal, és élményekkel megtelve indultunk vissza barátságos lakhelyünkre, és a napnak még- tudtuk-, koránt sincs vége. Megkerestük magára hagyott kisautónkat, letekertünk rajta mindent, amit lehetett és elindultunk rövidke utunkra, a Costa Angelába. Készülékünket bekapcsoltuk, nehogy néhány perces utunk alatt eltévedjünk. Jobb híján kezembe fogtam, mert nem vittük a tartóját, így mindig úgy forgattam, hogy a vakító napfénytől azért még lehessen is látni rajta az utat. Eddig csak egyszer mondta felháborodva, hogy „ÚJRATERVEZÉS!”, így nagyon meg voltunk elégedve magunkkal, hogy ilyen flottul közlekedünk a szigeten, na meg azzal, hogy eszünkbe jutott, hogy magunkkal hozzuk navigátorunkat is.
Hosszú, egyenes szakaszon jártunk éppen, aztán láttuk, hogy nem sokára el kell majd kanyarodnunk jobbra. Egyszer csak közölte is, hogy „ötven méter után kanyarodj élesen jobbra!„Jött az ötven méter, és ott volt az éles jobbkanyar. Le is fordultunk, ahogy szólt a parancs. Kicsit rosszabb minőségű lett az út, mint addig, de készülékünk nem mondta, hogy „ÚJRATERVEZÉS”. Így, csak félve gyanakodtunk, hogy mégse ott járunk, ahol kellene. Amikor viszont elfogyott az út, és mi egy kérődző tehenekkel teli gazdasági udvar kellős közepén találtuk magunkat, akkor azért már egyértelmű volt, hogy rossz helyen járunk. Megálltunk, és visszakanyarodtunk. A készülék még mindig semmit nem mondott. Ennyit nem változhatott a sziget reggel óta. Elindultunk visszafelé. Na jó, de akkor most merre menjünk? A ketyere nem mond semmit. Találomra elindultunk, tovább, jobbra. Semmi. Aggodalmunk növekedett, hogy a céltól ötpercnyire fogunk eltévedni, mikor újra jött egy jobbkanyar. Próbáljuk meg ezt is. A készülék még mindig néma volt. A lobogó fekete-fehér zászlót folyamatosan láttuk rajta, ez a célállomást szokta jelezni, tehát nagyon rossz helyen azért nem járhatunk. Aztán következő alkalommal mikor felnéztünk, végre ott volt az ismerős környék a szállodánkkal. Hát mégis megérkeztünk! Rájöttünk, hogy céltévesztésünk épp abba a néhány százalékos hibahatárba tartozhatott, amivel dolgozik a navigátorunk, ezért nem vette észre, hogy nyolc méterrel korábban kanyarodtunk le az úton. Vagy egyszerűen Kos szigetnek nincs minden négyzetmétere feltérképezve rajta. Lényeg hogy itt vagyunk, és folytathatjuk gondtalan életünket tovább itt az Angelában. Útban szobánk felé elakadtunk egy „kali szperányi” időre Ninánál a recepción, és ez pont elég volt ahhoz, hogy befizessünk másnapra Nissiroszra, helyi szervezésben. Gyorsan ment. Nina vette a telefont, felhívta a Laumzis hajótársaságot, hogy van-e két főre hely. Volt, így befizettük a hajójegyek árát, kaptunk egy vouchert, hogy befizettük. Nina leírta egy papírra a hajó nevét (Nissos Kos) amire fel kell szállnunk, elmagyarázta, hogy honnan indul és leírta, hogy mikor. Valamint megmutatta a falon a buszmenetrendet, magyarázott, és vadul böködte a 7:40-es időpontot. Tiszta volt minden. A busz 7:40-kor indul, mivel itt van öt lépésre a szálloda szélétől, akár a reggeli mellől is odaszaladhatunk. Beér 10 perc alatt, még marad 40 percünk a hajó indulásáig. Mondta, hogy a hajón kell befizetni még öt eurót a buszjegyekre, mert ugye nem akarunk gyalog felmenni a kráterhez. Csodálatos! Úgy megy minden, mint a karikacsapás! És én még görcsöltem itthon, hogy mi lesz. Kaptunk brosúrákat a Laumzisról, a hét különböző napjain induló szigettúráikról, Nissiroszról, térképpel, színes képekkel. Nem normális, aki ezek láttán nem megy át a vulkánszigetre. A dolgok mindenki megelégedésére történtek, mindenki boldog volt, mi is, hogy erről sem maradunk le. Még vége sem volt a napnak, már vártam a következőt. Sőt, még a következő el sem jött, már nézegettem a patmoszi hajókirándulás lehetőségét. Hirtelen telhetetlennek és kapzsinak éreztem magam, és ettől komolyan kezdett lelkiismeret furdalásom lenni. A Laumzis hajótársaság programajánlatán egyetlen patmoszi időpont szerepelt a héten. Csütörtök. Kicsit sűrűnek gondoltam volna, ha még csütörtökön is egész napos kirándulásra indulunk, de gondoltam, majd Péter megoldja a dolgot. Nekem mindegy volt, legyen majd, ahogy ő szeretné. Egyelőre nem is említettem, előbb legyünk túl Nissiroszon. Felfrissítettük magunkat, aztán vacsoráig még kimentünk a partra. Jobb oldali szomszédjaink szintén kint voltak, és szomorúan mesélték, hogy a szigettúrás programjuk kudarcba fulladt. De nem baj, mert szerdán nekik is lesz autójuk, és akkor elmennek jó néhány helyet megnézni. Évi, a feleség felvilágosított, hogy mit kutat a parton megállás nélkül, mert feltűnt, hogy valamit vadul keres. Azt hittem elvesztett valamit, de kiderült, hogy habkőre vadászik. Ez érdekelt. Vadásszunk együtt. Fogalmam sem volt, hogy mit kell keresni. Így hát elmagyarázta, hogy a habkő egy nagyon könnyű kőfajta, nálunk csak üzletben látni, de itt sok van, mert megkövesedett vulkanikus hamu, amit kivet a tenger a partra. Úgy lehet a többi normális kőtől külön választani, hogy külsőre lukacsos, mint valami szivacs, könnyen gördül a homokban, ahogy a tenger arrébb löki, a színe pedig fehéres hamuszürke, a szebbik változata aprólukú és hófehér. Illetve bézs színű is lehet, de az ritka. Innentől a férjem nagy bánatára le, s föl járkálgattam én is a tengerparton, derékban meghajolva, mint egy vénasszony, jobbra-balra pásztázó- kaszáló mozdulatokat téve felső testemmel, és vizslattam a homokot, hogy hol van habkő. Akkor fordultam csak vissza, mikor már mindkét kezem tele volt kövekkel, karom a hasamhoz szorítva, ugyanazzal a görnyedt testtartással, mint ahogy odafelé mentem, csak most azért, hogy nehogy leessen egy darab is, összegyűjtött kincseim közül. Komolyan kezdtem magamtól félni, mert a napok múlásával egyre csak erősödött ez a mániám. Főleg, amikor az történt, hogy már kezdett fájni a hátam a testtartástól, de nem nagyon találtam semmit, - gondolom nem volt túl nagy a hullámzás éjjel, vagy mi, és nem hordta ki a habkövet a partra-, és akkor jött Évike. Leült a napozóágy szélére, lenézett maga mellé, és felemelt egy viszonylag nagydarabot, a ritka bézs színűből. Azt a mindenit! Én olyan mutatós példányt, még életemben nem láttam. Onnantól én is a „nagy Őt” kerestem, nem szedtem fel holmi 5-6 centis kis vackokat. Egy idő után már a szépiát is gyűjteni kezdtük, meg a különlegesebb színes köveket is, és el is határoztam, hogy viszek valami tudatosságot az egészbe, hogy itthon szépen kosárba rendezhessem őket, mert így esztelenül gyűjteni, csak úgy neki a vakvilágnak nem lehet. Így második gyűjtögetős délutánunk után már egy szatyornyi habkővel, szépiával, és egy kisebb méretű tengeri szivaccsal lettünk gazdagabbak. Eljött a vacsora ideje, és bár kora délután még úgy éreztük, hogy este nem fog sok minden lemenni a torkunkon, maximum csak egy kis saláta, mire arra került a sor, simán beleegyeztünk egy moussakába, részemről pedig egy stifadóba. Olyan elképesztően finoman főztek az Angelában, hogy tudtuk, itt nem lesz helye semmi spórolásnak, fogyókúrának, ellenkezés nélkül fogjuk minden alkalommal átadni magunkat az élvezetnek. Costa, a fiuk, sürgött-forgott, hol egyik asztalnál állt meg, hol a másiknál, bájos sármjával mindenkit levett a lábáról, még a férfiakat is. Közvetlen volt, és fáradhatatlan, noha tudtuk, egy percre sem állt meg dél óta. Mindenkihez saját nyelvén szólt néhány szót, jött, ment, mosolygott, dalolászott, kedvetlennek nem láttuk soha. Apja a pultból büszkén követte szemével, látszott rajta, hogy meg van elégedve fia teljesítményével. Vacsora után elhatároztuk, hogy ezt a tökéletes napot, már csak egy dologgal lehetne még tökéletesebbé tenni, egy kis borozgatással a parton. Meg is kerestük Savvast, ott volt ugyanis a bárpult környékén, és elmeséltük neki tervünket. Elismerőn mosolygott, már töltötte is a vörösbort nekünk egy fél literes speciális színes alumínium bögrébe, adott hozzá két boros poharat, és mosolyogva, terelgető mozdulattal intett, hogy vigyünk csak ki nyugodtan mindent a partra. Ismét csodás idő volt. A nap épp akkortájt bukott alá, a szemközti kis sziget fölött az égbolt pasztell lilás árnyalatokban úszott. A messzeségben néhány hajó ringatózott az olvadt aranyszínű sima tengeren, mi meg csendben vártuk, csak vártuk, szótlanul kortyolgatva borainkat, hogy teljesen leszálljon az este. Aztán beszélgettünk az aznapról, élményeinkről, megállapítottuk, amit már otthon is sejtettünk, eszeveszett jó itt. Húztuk az időt, nem akaródzott bemenni még, de nem tölthettük kint az éjszakát, pedig jó lett volna. Megint elbúcsúztunk a tengertől, és eltettük magunkat másnapra.



Harmadik nap. Nissirosz


Reggel megint nem tudtunk sokáig aludni. Mindketten felébredtünk, szinte egyszerre, az új nap új élménylehetősége teljesen felpörgetett bennünket. Ma látjuk a vulkánt, a szigetet, életünkben először hajókázunk majd a tengeren, és fantáziáim közt szerepelt az is, hogy talán még delfinek is szegődnek a nyomunkba, hogy játszanak a hajó gerjesztette hullámokon. Nem is tudtunk reggelizni, olyan izgatottak voltunk. Bepakoltunk a háti táskába, többször ellenőriztük, hogy nálunk van-e minden. Vittünk itthonról edzőcipőket a vulkán túrához, tanakodtunk, hogy tényleg kell-e oda, de végül nem vettük fel, mert elég vastag talpúnak tűnt mindkettőnk szandálja. Sokat készülődtünk, mégis úgy tűnt, szinte áll az idő. Nagyon nehezen jött el a 7: 40. De végre eljött, és lassan kibandukoltunk a buszmegállóba. Egy másik magyar házaspár szintén ott várt. Összecsomagolva, bőröndökkel, hét közben? Holott emlékszem velünk érkeztek. Megkérdeztük őket, talán haza mennek már? Vagy mi történt? Mesélték, hogy úgy tervezték idei nyaralásukat, hogy pár nap után átmennek egy másik szigetre, oda, ahol a Sziget című filmet is forgatták, és utána visszajönnek. Kos szigetről van egyenes repülőjárat, Budapestről nincs, és így egyszerre két helyet is meg tudnak látogatni egy út alatt. Hát irigyeltem őket.
Eltelt az idő a beszélgetéssel, és már jött is a busz, pontosan, mint mindig. Irány Kos város, a kikötő. Volt még időnk, sétáltunk egy kicsit. Kihasználtam az alkalmat újabb fényképek készítésére. A kikötőben veszteglő kalózhajókkal szemben, felfedeztem egy ismerős utcarészletet. Fehér keretes kőlépcsősor, melyet jobbról kék-fehér épület határol, a lépcsősor aljánál egy rusztikus kőépület áll, sárga ablakkeretekkel. Valami taverna féle, vagy rongyszőnyeg árus, még nem jöttem rá. Három lépcsőfokon, három agyag köcsög, melyből kettő fel van döntve, valami fűszernövényféle is nő bennük. Magasan a lépcsők tetejénél egy meggypiros bougaivillea társaságában egy taverna pihen. Ezt a képet már sokszor láttam az interneten. Kikerekedett szemekkel bámultam. Hát tényleg ilyen szép? Aki Kos városban jár, mindenki lefotózza ezt a helyet. Én sem akartam lemaradni. El is készítettem a saját, külön bejáratú fotómat róla. Kár hogy ott az a két köcsög felborult. Lehet, hogy a szél. Gondoltam odamegyek, és a kép kedvéért ideiglenesen visszaigazítom, aztán majd visszadöntöm. Nem akarom én átvariálni a természet rendjét. Aztán végül úgy döntöttem, inkább hagyom, majd máskor készítek egy újat, addigra biztos megigazítják. Péter észrevette, hogy be lehet szállni a hajóba. Végre! Akkor siessünk! Épp csak felszálltunk, már ott ült egy ember egy kisasztalnál, akinél a jegyet lehetett venni. Nekünk volt igazolásunk arról, hogy már kifizettük, így a voucherért cserébe meg is kaptuk jegyeinket. A buszra, ami Mandraki kikötőjében várakozik, hogy felvigye a hajóval érkező embereket, szintén itt kellett a jegyet megvenni. Jegy helyett ismét csak voucherünk lett. Na, mindegy, ők biztos értik, hogy miért van ez így. Végre beljebb mehettünk a hajó belsejébe. A „földszint” zárt hajórész volt bárral, itt lehetett enni, inni. Bejárata mellett kétoldalt lépcső vitt fel az első szintre, ez egy nyitottabb emelet volt már, és volt egy legfelső, teljesen nyitott része, ide ültünk le. Innen tökéletesen látni mindent. Eléggé fújt a szél, és kicsit imbolygott a hajó, de sebaj, innen előbb észreveszem, ha jönnek a delfinjeim. Kattogtak a fényképező gépek, működésbe léptek a videók is már. Hangos buhogással dolgozott a motor, beindultak a vizet toló erők, és kisvártatva elindult a hajó. Lassan siklottunk ki a kikötőből, nekivágva közel egy órás utunknak az Égei tengeren. Sokáig tartott, mire elértünk Kos sziget végéig. Közben érdekes, de a férjem volt, aki valahogy mindig tudta, hogy éppen melyik részénél is járhatunk. Ő mondta egy helyen azt is, hogy szerinte ott szemben épp Embros Therma van, és tényleg volt ott egy jókora sziklaomlás is. Aztán elmentünk egy pici sziget mellett, melyen hófehér területen, fura talajmunkálatok folytak. Gyali szigete volt, ahol egy habkő-ásatás gödrét és az ősi évek óta tartó obszidián ásatás nyomait láttuk. Az obszidián vulkáni üvegként is ismert kőzet. Lényegében véve egy természetes üveg. A mai napig mágikus erőt tulajdonítanak neki. Jelenleg az obszidiánt a szívsebészet használja éles, és kemény operációs segédeszközök formájában, mivel közel 5-ször keményebb, mint a legjobb minőségű acél.
Kíváncsian vártuk már, hogy mikor érkezünk Nissirosz szigetéhez. Én út közben már vagy háromszor megérkeztem, aztán persze mindig kiderült, hogy még mindig valamelyik közeli pici sziget mellett haladunk el. Végre összetéveszthetetlenül ott volt Mandraki. Fura elképzeléseim lehettek a vulkánokról, mert folyton azt kutattam szemeimmel, hogy hol lehet. Gondolom, még valamelyik mesekönyvem rajzos oldala rémlett fel bennem, ahol a képen, egy levágott csonka kúp metszete felett, pöfögő füstpamatok szállnak fel az égbe, és az utóbbi 47 év alatt nem is sikerült ettől elvonatkoztatnom túlzottan. Itt nem volt semmi ilyen, és ettől egy kicsit szomorú is lettem. Kezdtem azt hinni, ez egy nagy átverés. Arcomra csalódottság ült ki, de próbáltam vigasztalni magam Mandraki látványával, és lefoglalt egy időre a kapitány rutinos technikája, ahogy „beparkolt” a kikötőbe. Itthoni felkészülésem eredményként azt is sikerült megtudnom, hogy Nissirosz az egyedülálló zöld vulkáni sziget, 41,6 km2 területével és 25 km hosszú partszakaszával. A sziget majdnem kör-alakú, ez az egyik legősibb és legnagyobb vulkáni kráter a mediterrán térségben. Szunnyadó, de még aktív vulkán a sziget. A legenda szerint Nissirosz, Kos sziget egyik darabja, amit Zeusz tört le haragjában, a Titánok elleni harcban. A sziget eltalálta, és maga alá temette Polübotest, a Titánt. Amikor megpróbálja lerázni magáról a szigetet, dübörög és rázkódik a föld, és kitör a vulkán.
A hajó lassan készen állt, hogy az utasokat partra tegye. Elkezdtünk kiszállni, néztük a többieket, merre mennek majd tovább. Nem tudtuk kihez csatlakozzunk hirtelen, mert kiderült, legtöbbjük valamelyik utazási irodához tartozik. Elindultunk az egyik buszhoz a négy közül, ami ott várakozott a kikötőben. Tétován felszálltunk a kettesjelűre, de a buszsofőr rögtön észrevette, hogy voucherünk van, és jelezte, hogy pont, ahogy a hajóról leszálltunk, a jegyárus mellett jöttünk el. Oda menjünk vissza, és adnak jegyet a voucher helyett. Visszamentünk, odaadtuk, megkaptuk, visszaszálltunk, és vártuk, hogy elinduljunk a mai nap fénypontjához végre. Éreztük, hogy hamar itt az idő, mert mindenki nagyon feszült volt, és még egy feszült görög idegenvezető nő is felszállt, aki mesélt a vulkánról. Nem sokat értettem, vagy már nem is tudtam eléggé figyelni, csak megütötte a fülem, hogy másodszor mondja: „very-very dangerous”. Na, erre azért már felkaptam a fejem! Mondja megint, hogy a vulkánnak vannak olyan részei, ami naggyon, naggyon veszélyes. Vigyázzunk, hogy hova lépünk, merre megyünk, mert very-very dangerous. A talpamba szaladt hirtelen a vér! Te jó Isten! Én fel sem megyek! De abban a pillanatban leszállt, a busz pedig elindult. Úr Isten! Ez már fel sem jön velünk! Széles mosollyal integetett ahogy távolodtunk, engem meg kivert a víz. Hát most már mindegy. Ahogy végig néztem a többieken, mindenki mosolygott, és kíváncsian forgolódva fürkészték a tájat, de ádámcsutkájuk le-föl járt az idegtől.
Csodálatos vidéken haladtunk felfelé. Kanyargott az egy autónyi széles út, a buszsofőr lendületesen tekerte a kormányt, miközben csak igen lassan haladtunk. Helyenként jókora friss kőomlás nyomait láttuk az úton, azt hittem, nem megyünk tovább, de nem volt ez gond. Mentünk egyre csak feljebb, a fülem kezdett bedugulni. Néha nagyokat nyeltem, hogy kompenzáljam a nyomást. A tenger itt is mindig ott volt, bármerre is fordultunk. Mentünk, egyre csak tekeregtünk, egyszer csak megszűnt a hegy, felértünk a legtetejére. Na, hol van? Még mindig nem láttam, amiért jöttünk. Aztán elindultunk újra lefelé. Egyszerre összeállt a kép. A katlan alján, ami felé haladtunk, ott rejtőzködött a lényeg. Egy kisméretű, fehér pötty. Ahogy megmutatta magát, olyan volt, mintha azt mondaná: itt vagyok. Nézzetek meg! Szinte felkínálta magát. Magasan jártunk, és az egész, egyszerre tárult elénk. Rájöttem, hogy nincs itt külön vulkán. A sziget az. Nem csak egy része, hanem mind. És ahova mi tartottunk, az a kellős közepe. Egy gigantikus aftára hasonlított innen messziről, amiben mi voltunk a vírus. Szörnyű volt a felismerés hirtelen, hogy ilyen lényegtelenek vagyunk. Megértem a régi korok primitív népeit, akik ember, vagy állat áldozatot hoztak a természet erőinek, mert amit láttam, az több volt, mint tekintélyt követelő. Ámuldozó hangok hallatszottak a buszban, mindenkire hasonló hatással volt a hirtelen jött látvány. Három nap, három pótolhatatlan emlékgyűjtemény. Három napja olyan érzelmi hullámzásokon mentünk keresztül, hogy ember legyen a talpán, aki elviselni. A férjem azt mondta itthon, nekünk már el sem kell mennünk erre a nyaralásra, mert én már mindent ismerek, mindent láttam a neten. Na, ezt, ott nem lehet látni! És akkor, ott, abban a pillanatban, erre ő is rájött.
Mentünk egyre lejjebb. A hegy sötétbarna, lavórszerű belső felszíne sűrűn tele fákkal, messziről olyan, mint egy-egy méregzöld fűcsomó. Aztán közelebb, a kaldera és környéke, már élőlényektől szinte teljesen megfosztott, kopár. Egyre világosodik a talaj, mintegy kiemeli a vulkán pontszerű fehér magját, ami lényegesen mélyebben fekszik, mint környezete. Olyan, mint amikor a sütemény, sütés után összeseik, beszakad, és szintkülönbség támad a középső lágy, rosszul átsült rész és a szélén lévő jól átsült terület között. Közben megérkezett a busz is. Kiszálltunk, és tétován topogtunk egyhelyben, most merre menjünk? Egyáltalán merre mehetünk? Elindultunk egy körkörösen elhelyezett kerítés felé, és akkor láttuk igazán, hogy amit a hegy oldalából pici, fehér pontnak láttunk, tulajdon képpen hatalmas nagy, picit ellipszis alakú medence. Kiterjedése 330 méter a szélesebbik, 260 méter a keskenyebbik étmérőjén. A kaldera, ahogy nevezik, vulkáni eredetű felszíni képződmény, a kráterhez hasonló horpadály, amit a vulkán kirobbanása és önmagába roskadása hoz létre. Ez eredményezi a 30 méteres szintkülönbséget, ami egy hatalmas beszakadás szerű látványt nyújt. Körben, a kaldera fölött, a hegy oldala telis tele gleccserfolyamokhoz hasonló vájatokkal, melyek a kaldera irányába mutatnak. Amilyen alapvetően kopár itt minden, annyira élővé teszik a színek, amelyek a fehértől a sárga árnyalatokon keresztül, a narancson át, egész a pirosig terjednek. Tudtam, hogy le lehet menni az aljára is, bele a „boszorkányok üstjébe”, és mivel 40 percet kaptunk a buszsofőrtől, indultunk is. Mentünk a többiek után. Keskeny, lábszélességnyi, kitaposott ösvény vezetett le a vakítóan fehér, púderszerű, poros talajon, melyen sokhelyütt ugyanez az altalaj, még kemény sziklaként alkot nagyobb dombokat, szirteket. Aztán hirtelen megszűnt a sok bucka, púder, sziklaszirt, és egy palacsintasütő simaságú medence aljára érkeztünk. Hát itt volnánk. Alig lehet betelni a látvánnyal, és az érzéssel. Egy ideig csak álltunk, úgy éreztük földbe gyökerezett a lábunk, mozdulni sem tudtunk, illetve nem is mertünk. Aztán a bátrabbakat látva, indulni kezdtünk mi is. A talaj itt szinte tükör sima, sárga és szürke, erezett. Arrébb kezd egyenetlenebb lenni, jókora lukakkal a felszínén, melyek némelyikében egy ember is simán eltűnhetne. A lukak körül puhásabb a talaj, mintha tőzegen járnánk. Benne ott forr a szürke, vulkanikus iszap. Hallani, ahogy bugyog, lustán pukkannak a hólyagok a felszínén. Körülötte időnként füstöt kavar a szél, és a csendben egy halk, de jól kivehető folyamatos sistergés ölel körül, és hirtelen úgy érzed, fogoly vagy! Ez szó szerint ijesztő volt! Hát még, amikor ezzel a felismeréssel együtt, megláttuk, hogy ahol állunk, korábban madzaggal körbe volt kerítve, mint veszélyes, nem megközelítendő terület. Csak valamitől lent hevert a porban, és nem vettük észre. Addig bátor lépéseinket a mozduljunk, vagy ne mozduljunk szakasz váltotta fel. Szerencsére legalább páratlan képeimet sikerült megejtenem, és ha meg is halok nyomorultul, legalább beírnak a fotótörténelem nagyjai közé. Óvatosan kivergődtünk a veszélyes területről, amit olyan sokszor emlegetett odalent a kikötőben a görög idegenvezető nő, mert gyanítom, hogy erről beszélt. Tovább sétálgattunk, és fürkésztük a természet különleges geológiai alkotásait. A kaldera falában, a ping-pong labda méretű lukak köré csodálatos kén kristályok rakódtak ki, amelyekből úgyszintén enyhe kénhidrogén szagú gázpamatok lövelltek ki, majd szertefoszlottak a levegőben. Egyszer csak Pétert, mintha pofon csapták volna, visszatért a jelenbe, és határozottan kiáltotta az éterbe: te jó ég! Öt perc van a buszindulásig! Lóhalálában elindultunk kifelé. Pech, hogy egy csoport épp akkor indult lefelé, és a szűk kis egyemberes lejáraton, gyakorlatilag lehetetlen lett a feljutás. Háromlépésenként kellett félreállnom egy-egy, a lefordított felmosó vödör méretű sziklaszirt tetejére. Úgy éreztem magam, mint egy hegyi kecske. Egyik lábam a másikon, hogy elférjek, és úgy tűnt, hogy a német csoportnak esze ágában nem volt félreállni, hogy feljuthassak. Szó szerint futólépésben haladtunk felfelé, a tüdőm majd kiszakadt, és citeráztak a lábaim, mikor felértünk. Kerestük a buszt, meg is találtuk, de sofőrnek se híre, se hamva. Gondolta megtoldja még 20 perccel az adott időtartamot, és felfrissíti magát ott a kaldera melletti szendvicses-italos árnyékos kis tavernában.
Aztán gondolt egyet, úgy döntött lejárt az idő, mindenki kibámészkodta magát, és elindultunk vissza. A hegy tetején volt egy kis város is, Nikeia. Kicsit bátor és extravagáns dolognak tartom, hogy épp ott, a vulkán szélén építenek házakat, de ha jól belegondolok, ha kitörne a Stephanos, és nem evakuálják időben a szigetet, teljesen mindegy, hogy fent a szélén, vagy lent a kikötőben élnek emberek, egyiknek sincs esélye a túlélésre. A Nikeia béliek panorámája viszont egyedülálló, mert a kalderára néz. Szóval, csordogáltunk vissza Mandrakiba a hűvös, légkondicionált busszal. Jól is esett, mert a kalderában nem volt túl optimális a hőmérséklet. Olyan forróság nem volt, mint amire sok helyen figyelmeztettek. Néhol kézzel megtapintottam a talajt, hogy milyen a hőmérséklete, de a tengerparti homokhoz képest, ez kifejezetten hideg volt. Ennek ellenére kitikkadtunk, jól esett a busz hűvöse. Egészen gyorsan visszaértünk Mandrakiba, s kaptunk pár órát, hogy sétáljunk, együnk, igyunk, ismerkedjünk a várossal. Nissirosz „fővárosa” jellegzetesen görög település. Kicsi, és hangulatos, s míg Kos szigetre nem jellemző annyira az épületeket mániákusan kék-fehérre festeni, itt igen. Fantasztikus hangulata lesz ettől. Ami ezt az összhangot megtöri, az néhány bazaltkőből épült ház, de a szürke kövek között a fuga megint csak fehér. A szikrázó napfényben, a vakító kék-fehér, és grafit színű kőépületek között, pihentető volt a szemnek egy-egy leander, és bougainvillea, melyek roskadásig voltak virágokkal. Van még valami, ami igazán egyedivé teszi a városkát. Az egészen pici lépcsőfokokat is feldíszítik különböző, a nyarat, és tengert idéző állatok motívumaival. Fecskepár, delfinek, polip, tengeri csillag, kagyló ékesítik a járófelületet, mindez sötétszürke, vagy fekete kavicsokból kirakva, fehér kavics háttérrel. A lépcső széleit szintén fekete kavicsokkal szegélyezik, amit vagy vonalszerű, vagy a tenger habjait kacsszerű hullámokkal, egyszerű stílusban ábrázolnak. Már bőven ebédidő volt, így beültünk a kikötőben egy csendes, part menti tavernába. A víz, néha olyan erővel lódult a part menti köveknek, hogy szinte a vállunk mellett csapott fel. Láttuk innen, az összes környező kisebb szigetet is. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy szinte semmi turista forgalom, vagy nyüzsgés nem volt. Csend volt, és nyugalom. Szinte, mintha csak a négy busz turistái alkották volna az össznépességet a szigeten. A tavernában, ahol ültünk, az egyik sarokban a tulajdonos rokonai ücsörögtek, ettek, ittak. Fia, lánya, menye, veje, és az unokák babakocsiban, és egyértelmű volt, hogy családi életük java része itt zajlik, mert a család élete a taverna. Nem hangoskodtak, nem is beszéltek mindig. Mintha sokszor szavak nélkül is éreznék, mit gondol a másik, s nagy egyetértésben fürkészték a látóhatárt a vízen. A családfenntartó néha elment, elintézett valamit egy arra motorozó baráttal, majd visszament, és újra békésen elvoltak. Nyugodtan intéződnek itt a dolgok. Mi is átvettük nyugalmukat, és rájöttünk, hogy tényleg nincs itt miért idegeskedni, vagy sietni. Szépen komótosan eljutottunk az ebéd végéig, visszasétáltunk a kikötőbe, és a fáradtságtól agymosottan, és a görögöket meghazudtoló nyugalommal vártuk, hogy beszállhassunk a hajóba. Tudtuk, hogy hamarosan búcsút intünk ennek a tündéri kis szigetnek, és olyan lesz az egész, mintha meg sem történ volna.
A hajó távolodni kezdett a kikötő betonjától. Mandraki egyre kisebbnek látszott, végül teljesen eltűnt. Nissirosz is egyre messzebbre került, aztán végleg alászállt a horizonton. Próbáltam keresni valami fogódzót, ami rosszkedvemet kicsit enyhíti. Eszembe jutottak bolondos kis delfinjeim, és bár még nem voltak ott, de rögtön jobb lett a kedvem. Arcomat vad szél verte, a levegő bebarangolta arc, és homloküregeimet, anélkül, hogy levegőt vettem volna. Érdekes érzés volt. A hajam a sós, tengeri széltől oszlopba állva változtatta irányát attól függően, hogy merről fújt éppen, majd ott is maradt néhány töredék másodpercre, egész addig, míg a szél hirtelen irányt változtatott. Az egész folyamat egy némafilm fürge tempójában zajlott. Sokan nem bírták, hogy cibálja hajukat a szél, és inkább leültek, vagy egy lentebbi szintre vándoroltak. Csak én maradtam kitartó, és állhatatos ott a hajó végében, és rendületlenül vártam bolondos kis barátaimat. Nissirosz után nem maradt nekem más, mint bízni eljövetelükben, de nem jöttek. Így hát listámnak ez a programpontja is kipipálatlan maradt. Nagy arc és homloküreg gyulladást helyeztem magamnak kilátásba, miután Kos városban leszálltunk a hajóról. Amúgy is elég sűrűn fáj a fejem, na, most még jól rá is tettem egy lapáttal. Gondolkoztunk, hogy mihez van még erőnk, a hajón még vad elképzeléseink voltak az estét illetően. Terveztük, hogy még egy kis időt a városban töltünk, aztán mire megérkeztünk, már inkább csak a szolid, romantikus tengerparti ücsörgés és borozgatás mellett döntöttünk, a vad esti városi tivornya helyett. Elindultunk a delfines szökőkút irányába, megnéztük mikor is indul a busz Lambiba, a Costa Angelába. Volt még vagy negyed óra, így sétáltunk a langyos szélben, bámultuk a gyönyörű hajókat a kikötőben, és arra gondoltunk, itt le tudnánk élni, egy egész életet. Úgy elméláztunk ezen, hogy sietve kellett mennünk a buszhoz. De elértük, és pár perc múlva már otthon is voltunk. Nina és Savvas mosolyogva integettek, és már azon gondolkodhattak, a vacsoránál, melyik görög finomságra beszéljenek rá minket. Gyorsan lemostuk magunkról Nissirosz és a kaldera porát, és felfrissülve, éhesen tértünk vissza vacsorázni. Arccal a tenger felé ültünk természetesen, hogy egy percre se veszítsük szem elől. Costa nem váratott sokáig magára. Mire kettőt számoltunk, már ott is volt, és helyes, görögös akcentussal, magyarul kérdezte:
-„Sziasztok, mi uj-sak?”
Mosolyogva, tagoltan, és artikuláltan mondtuk neki, hogy:
-Ki-csit, fá-radtak, va-gyunk!
-Tesszek? Nem ertem!
-We are tired…a little bit.
-Á..ertem….mondta magyarul.
Kérdezte, hogy mit szeretnénk enni. Gondoltam, én ma eszek egy adag muszakát, Péter pedig kérdezte, hogy miféle étel az a pastitio. Tény, hogy ez már az én fantáziámat is megmozgatta korábban. Costa elmondta, hogy a pastitio egy darált húsos rakott tészta, görögös fűszerezéssel természetesen. Sütőben, tepsiben megsütik, és kocka formájú szeletben teszik a tányérra. Costa örült a pastitio iránti fogékonyságunknak, ráadásul az volt náluk a nap ajánlata, így kértünk is belőle. A náluk elfogyasztott ételek, külön élvezetet nyújtottak számunkra minden nap végén. Igazi, autentikus, finom görögös házi főztjük volt. Sokszor nem voltunk annyira éhesek mikor nekifogtunk, de az első falat után, átbillent egy kapcsoló az agyunkban, és onnantól megállíthatatlanok lettünk. Függők voltunk már, remegve vártuk, hogy mikor mivel lepnek meg bennünket. A muszaka és a pastitio megint kifogástalan volt. Ittam még egy görög kávét is, mert lemaradt valahogy aznap, pedig nagy kávés vagyok, aztán újfent kértünk egy-egy pohár borocskát, amit Savvas eleve úgy készített össze, hogy már tudta, kint isszuk meg a parton. Kezdtünk nagyon hozzászokni ehhez a fajta kényeztetéshez. Tudtuk, nem lesz ez rendben. Nehéz lesz így visszaszokni a szürke hétköznapokhoz!
Gyönyörű, szélcsendes este volt. Az égen nem volt egy szál felhő sem, a csillagok ott ültek mind, egytől egyig, és olyan jól kivehetőek voltak, mintha direkt a mi kedvünkért közelebb jöttek volna. Péter alighogy felnézett, még egy hullócsillagot is látott. Csodálkoztam, volna, ha a mai nap nem ezzel zárul. Másnap, úgy döntöttünk pihenünk egy kicsit, és átadjuk magunkat az édes semmittevésnek. Kifekszünk napozni, és végre vállunkon, és nyakunkon kívül, máshol is jól leéghetünk!



Negyedik nap. Édes semmittevés


Kicsit foglalkoztatott azért, hogy valószínűleg nem fogunk már Patmoszra eljutni, mert ma- csütörtökön - volt az egyetlen nap, amikor a Laumzis hajót indít oda. Fájt a szívem, de egyet értettem Péterrel, aki azt javasolta, hogy inkább pihenjünk most már egy kicsit. Én voltam a ludas, mert ha fél perccel tovább nézem a prospektust, rögtön rájövök, hogy be lehetett volna osztani az ittlétünket ideálisabban úgy, hogy pihenjünk is, és Nissziros és Patmos is meg legyen. Hát ennek most lőttek. Sebaj. Ma pihenés, holnap Kos város, aztán megint pihenés, és ki tudja. Még arra is gondoltam, hogy jó lenne egy kis buggyt bérelni, egy napra, és megnézni azt a fránya Embros Thermát, hátha nem is olyan szörnyű. Vagy igen, de akkor csinálok róla egy szörnyű fotót. Majd meglátjuk mi lesz.
Reggel, már álmomban tudtam, hogy süt a nap, és fantasztikus idő van, és ettől felébredtem. Megint elég korán. Mióta itt vagyunk, még nem tudtam sokáig aludni. Igaz, eddig nem is tehettem volna meg, de ezt leszámítva se ment. Éjjel meg zavar a tenger csobogása, behallatszik a szobába. Milyen helyre jöttünk mi? A viccet félretéve, egyáltalán nem bántam egyiket sem, mert így legalább az éjszakák egy része is –amit ébren töltöttem, vagy félálomban- tudatosította bennem, hogy milyen itt, milyen jó is itt. Plusz, meghosszabbodtak a nappalaink a korai kelés miatt, és így még több időt tölthettünk élmények szerzésével. Ma jól összebarátkozhatunk a hotellel, a szomszédokkal, a tengerrel, mit nem mondtam még? Fél nyolctól lehet reggelizni, aztán szabad foglalkozás. A reggelinél a családból csak Nina volt, meg a személyzet, mert Savvas egyszer csak eltűnt, ment bevásárolni a piacra. Mondták, hogy ma valamiféle hal lesz a nap ajánlata. Nem tudtuk, hogy miféle, csak azt, hogy olyat ma eszünk. Costa csak 11 körül szokott megjelenni, ö szokta tartani a frontot este, meg éjjel, ameddig van vendég, ezért őt hagyják aludni, ameddig akar. A reggelit Nináék cicája tette szórakoztatóvá. Ő minden étkezésnél ott van, hűségesen őrzi a vendégek nyugalmát, legalábbis ez az, amit mutat, de közben alig várja, hogy kapjon valami kis finomságot. Minden újonnan megjelent vendéghez odatekeredik, hízeleg kettőt-hármat, vár, elindul, két lépés után visszanéz rájuk, és ha még mindig semmi, továbbmegy. Aztán mikor mindenkit megszemlélt, és senki nem szánta meg, elnyúlik a hideg kövön, valami frekventált helyen, ahonnan mindent szemmel tud tartani. Ma nem csak mi döntöttünk úgy, hogy nem megyünk sehova. Mindkét szomszédunk is. Legalább lesz társaság is a strandon. Előre láttam szomorú sorsomat, hogy ha magamtól nem kezdek el kövek, és egyéb tengeri csodák után kutatni a parton, majd Évivel együtt megteszem. Hamar átöltöztünk, jól lekentük magunkat, és futás! Irány a part! Nem volt nagy tumultus, ahogy máskor sem. Megkóstoltuk a vizet, lábunknak ízlett, és pár perces napozás után már éreztük, itt az idő, fellőtték a fürdőruhát. A tengerparti homokon átgázolni komoly megpróbáltatás volt, jócskán fel tudott forrósodni. Nem is gondoltam volna, mert mindig megtévesztett a szél, amitől egyáltalán nem éreztük a valódi hőmérsékletet. Bár vállunk, és nyakunk már az első három napon jól lesült, ebből sejthettük volna, hogy nagy ereje van a napnak.
A parton még látszott az esti dagály nyoma, ahhoz képest jelentősen visszahúzódott a víz. Kellemes volt talpunknak ez a hűvös, nedves, másfél méteres homoksáv, míg a vízig jutottunk. Itt következett egy kellemetlenebb másfél méter. Fura látvány lehettem, míg átvergődtem rajta. Úgy lépdeltem, mint aki tojásokon jár, óvatosan, mert szurkálták a talpam a kavicsok, ráadásul közben lökdösött a tenger is. Néha egyensúlyomat vesztve, sziszegve próbáltam előre felé jutni, de a hullámok inkább hátra felé löktek. Ha ezen túljutottam, már jó volt, egyenes, finomhomokos lett a talaj, fokozatosan mélyülő, kellemesen hűs a víz. Nagyon jól esett a testünknek, és lelkünknek is egyaránt. Pompás sziget, remek szállás, klassz helyek, kitűnő strandolási lehetőségek. Pihenünk, és kikapcsolódunk aktívan, és néha passzívan. Szabadság, romantika, humor, a görögök vendégszeretete. A legjobb recept a 355 fáradt nap után a regenerálódáshoz. A legtökéletesebb testi, és lelki gyógyulás. Valahogy így gondolhatta Asklepios és Hyppocrates is.
Így telt az idő egészen ebédig. Ebéd előtt még tettem egy hosszú és alapos kutató sétát a tengerparton, majd újabb habkövekkel, és gyönyörű színű kavicsokkal felfegyverkezve tértem vissza. Péter mellé érve letáraztam magam, ő már csak nevetve csóválta a fejét, és hagyta, hogy kiéljem gyűjtő szenvedélyem. Találtam egy hatalmas szivacsot is. Eléggé megtépázta az élet, de leginkább a tenger, ezért megsajnáltam. Gondoltam, az utókor számára még hasznos lehet, mint egy Kos-szigeti emlék, vagy szemléltető eszköz egy biológia-szertárban, csak ki kell mosnom egy kicsit a tengerben, jól kinyomkodni, kiszárítani, és majd itthon a többit még elvégzem rajta. Kagylót, kavicsokat sokan hoznak haza emlékbe, de tengeri szivacsot már kevesebben. Így is tettem. Ebéd előtt mindent kiraktam az erkélyen az asztalra száradni, a szivacsot még a parton kimostam, kinyomkodtam, így ezzel nem foglalkoztam, csak ráraktam a klíma berendezésre, hogy ezt is érje a nap. Azt azért enyhe undorral kezeltem, hogy a szivacs nyomkodásakor, apró gyűrűsférgek tekeregtek a szivacs külsején, majd kezemen is. Azt hittem, menten elhajítom az egészet, de aztán mégis erőt vettem magamon. Reméltem, hogy mind kijött, ha nem, majd az erős napfény, meg a meleg kicsalja a többit is. Kiteregettük vizes cuccainkat, lezuhanyoztunk, és mentünk a finom, tengeri halas ebédünkhöz.
Costa jött, és szokásos kedves, közvetlen stílusában, már mondta is messziről magyarul, hogy „hal? Finom ám! Hozzam?” Mit is tehetne mást ilyenkor az ember? Boldogan bólintottunk. Két adag hal, és egy saláta...Egyelőre. Rövidesen meg is érkeztek. Pont úgy néztek ki, mintha élnének, csak időközben egy szemből kapott lángszórósorozattól, vergődés közben vesztették volna életüket. Fogsoruk fehéren virított barnára aszalódott álkapcsukban, és rémült, kikerekedett, élettelen halszemekkel bámult rám az én adagom. Óvatosan, kezeimet biztonságos távolságig visszahúzva próbáltam kicsit közelebbről beazonosítani, vajon milyen fajta hal lehet. Méretét, és fogsorát látva, valami piranha félének saccoltam. Bár ha jobban belegondolok, a piranha-nak az alsó álkapcsa kifejezőbb a rajta ülő éles fogsorral, ennek meg épp a felső volt az. Nem tudom. Jött Costa, szeme sarkából pillanatok alatt felmérte, hogy mi a hozzáállásunk az ebédhez. Ezért gyorsan rá is kérdeztem, hogy mi a hal neve, nehogy azt gondolja, azért bámuljuk olyan furcsán, mert nem akarjuk megenni. Megmondta a görög nevét. Sajnos angolul nem tudta, vagy nincs is. Sebaj. Ettől függetlenül, nagyon ízlett, és kellemesen könnyű eledel volt a nagy júniusi forróságban.
Már régóta szemezgetek a társalgóban felállított képeslapos állvány tartalmával. Távolról csalogatóan tarka-barka képeslapokat láttam. Ebédből visszafelé, úgy gondoltam épp itt az idő, hogy közelebbről is megszemléljem végre őket. Legszívesebben mindegyikből vettem volna. Kezdetnek viszont hármat saját felhasználásra, kettőt küldeni választottunk ki. Tudtam, később gyarapodik még az állomány, de indításnak elég volt ennyi. Savvasnál a bárpult kasszájánál bélyeg is volt. Megírtuk, felbélyegeztük, ők meg mindennap gyűjtötték, hogy másnap reggel feladják mindenkiét a hotelből.
Szusszantunk párat a szobában, aztán kisétáltunk a tenger mellé olvasni. A víztől öt méterre, a part kissé megemelkedik, ezért messziről nem lehet odalátni a napozóágyakra. Ezen a kis magaslaton van négy idősebb nagy, és több fiatalabb fácska. Ágai védelmezőn hajolnak a homok fölé, mintegy kellemes árnyékot adva az alattuk pihenőknek. Ide telepedtünk le. Így bőrünket nem égette a nap, szemünket cseppet sem zavarta az erős napfény. Kellemes szél fújdogált, és mindig azon kaptam magunkat, hogy a könyv helyett, inkább a tájat bámuljuk. Estig, hellyel-közzel így telt a napunk. Néha félbe szakítottuk egy-egy fürdéssel, utána újból bámészkodás a fák alól. Egyik bámészkodásunk alkalmával figyeltük meg, hogy Jannisz, aki megszerelte a hűtőnket, most épp a parti lámpákban cserél égőket. Délelőtt a belső udvaron rakott rendet. Helyükre rakta a napágyakat, sárszívózta a medencét, locsolt. Reggelente a parton szoktuk látni, szedegeti a szétdobált szemetet, ugyanitt esténként egykupacba gyűjti az ágyakról a matracot, elviszi a kisház mögé, és nehéz kövekkel lesúlyozza. Bármit megcsinál a hotelben, amire Savvas és Nina megkéri. Kérdeztem is Pétertől:
-„Te pici! Szerinted Jannisz itt a mindenes?”
„Igen.” Válaszolta lakonikus nyugalommal „A mindenes, és, hűtőgépszerelő.”.
Jót nevettünk ezen, mindketten viccesnek találtuk ezt a rövid, de találó jelzőt, főleg első napi hűtőgépes történetünk után. Innentől már Jannisz, csak a „mindenes, és, hűtőgépszerelő” volt nekünk. Ez lett a teljes neve. Jannisz egyébként egy nagyon csendes, kedves és szolgálatkész ember volt. Nem vettünk észre soha közte, és Savvasék között semmiféle alá, vagy fölérendeltségi viszonyt. Úgy kezelték, mint családtagot, nem utasítgatták, csak megkérték dolgokra. Jannisz, szemmel láthatóan lelkes nyugalommal rendezkedett, tett-vett, általában mindig tudta magától mikor, min kell munkálkodnia. Most éppen a kiégett izzókat cserélgette. Vacsora után ismét leruccantunk a partra egy-egy pohár borral. Észrevettük, hogy időközben mások is rájöttek, hogy az estéket a tenger mellett sokkal kellemesebb eltölteni, mint a szobában, vagy az étteremben, mert tíz méterrel arrébb szintén ott borozgatott csendben egy fiatal pár. Aztán az is feltűnt, hogy sokkal több mindent látunk, mint addig. Szinte egyszerre néztünk körbe Péterrel, mi ez a nagy díszkivilágítás a hátunk mögött, és rájöttünk, hogy Jannisz, a mindenes, és, hűtőgép szerelő délutáni izzócseréinek köszönhetően lett nagyobb a fény. Minket egyáltalán nem zavart volna, ha maradnak az előző fényviszonyok, de így sem volt rossz. És az is tudatosult bennünk, hogy ez a pár, lehet, hogy eddig is itt ücsörgött, csak eddig nem láttuk őket.
Megint le kellett szögeznünk, hogy imádjuk ezt a Kos-sziget, és Costa Angela nyújtotta életérzést. Ezt nem is tudtuk elég sokszor mondogatni. Párommal nagy egyetértésben döntöttük el, hogy akkor másnap Kos város lesz a kitűzött napi programunk. Aztán néztük még a vizet, közben hallgattuk a távolban elhaladó hajókat. Azt is megállapítottuk, hogy bár szörnyű egyhangúnak fog tűnni mindenkinek, ha itthon elmeséljük, hogy az estéinket mindig tengerparti merengéssel töltöttük, ennek ellenére, ha életem végéig, minden egyes estémet ilyen akkorddal zárnám, akkor sem unnám meg. Aztán visszaandalogtunk a keskeny kis kivilágított betonsétányon a hotelig, „kali nihtát” intettünk egymásnak a háziakkal, lefeküdtünk, és másnapi Kos városi kirándulásunkkal a fejünkben, halk, monoton tengermorajlásra aludtunk el.



Ötödik nap. Kos város.


Ma volt az első reggel, hogy nem vetett ki az ágy már korán. Sokáig kattogott az agyam éjjel, ilyenkor egy-két óra ébrenlét csak pár percnek tűnik. Aztán végre nehezen, de elaludtam. Reggelre szép kis szél támadt. Már álmomban is fújt, tulajdonképpen egyszer csak erre ébredtem. Fura volt az eddigi kellemesen lágy, langyos-szellős napok után. A nap viszont továbbra is teljes erővel sütött, ezért nem nagyon zavart. Kimentünk a partra. A tenger dühösebben hullámzott, mint máskor. Valószínű, hogy már éjjel is elég erős szél lehetett, mert a víz jókora köveket hozott ki a partra. Csapta, verte, az öklömnyi darabokat is. Rengeteg hófehér, galambszürke, grafitszínű, fekete, matt, és csillogó követ, a rózsaszín, a sárga, a barna színek elképzelhetetlen árnyalatait, kicsit, kereket, laposat, nagyot, szív alakút, gömbölyűt, lukakkal telit tett partra. Mindenhol félbetört szépia darabok, rengeteg habkő, legnagyobb örömömre a ritka bézs színűből is. Találtam egy szappan méretű tengeri szivacsot tökéletes állapotban, és egy azonosíthatatlan dolgot, amire először azt hittem, hogy tengeri sün tüskétlen páncélja. Elfogott a gyűjtőszenvedély megint. Három bőrönd sem lett volna elég, hogy mindent hazahozzak! Ezért erőteljesen válogatnom kellett, de most végre megtehettem, hogy csak a szebb darabokat tartom meg. Visszamentünk a szobánkba. Az erkélyen, az asztalra kipakoltam a frissen begyűjtött kincseket. Péter rájött, hogy amit először tengeri sün vázának hittem, az a halászhálóról egy lukas fánk alakú, téglaszínű úszó. Megtartottam, és roppant büszke voltam, hogy nekem ilyen is van!
Egyszerre fura szagot éreztem. Mindegy! Jöhet a reggeli, aztán Kos város! Sosem mulasztottuk el a lehetőséget, hogy a tenger panorámáját csodálva ülhetünk le. Ha hazajövünk, ilyen élményben nem lesz sokszor részünk, és egyébként is… Egész életemben arra vágytam, hogy esténként, vacsora után, tengerparton ücsörögve vörösbort kortyolgassak a párommal, és arra, hogy reggelim közben rálássak a tengerre. A sors kegyes volt, és mindkettőt megadta egyszerre. Tapintatlanság lett volna, akár egyetlen alkalmat is elszalasztani. Arról nem is beszélve, hogy ma egy teljesen új arcát mutatta a tenger. Az addig lassú, lágy hullámok, fehér, tajtékos habot vertek a part mentén, sűrű egymásutánban, durván, erőszakosan csapódtak a homokhoz, a kisodort kövekhez, és szép kis katlant vájtak az egyébként egyenes tengerparti fövenybe. Nina és Savvas is gyanakodva néztek ki időnként a most még nyitott éttermi verandáról.
Közben elfogyasztottuk étkünket, megköszöntük a reggelit egy „efariszto”, és „thank you very much”-csal, mint mindig, ők pedig erős görög akcentussal, mosolyogva „szívesen”-eztek magyarul. Viszonylag gyorsan sikerült összeszednünk magunkat, és pillanatok múlva már a buszon ültünk, hogy bevigyen bennünket a városba. Pár perc alatt ott is voltunk.
Kos város a görög szigetek egyik legszebb városa. Egy igazi kis ékszer az Égei-tengerben, Törökországtól nyolc kilométerre. Néhány jellegzetessége, mint például a Finikon avenue, ahol az úttestet, a halványpiros biciklisávos járdától, medicinlabda méretű, egymástól kb. méternyi távolságra elhelyezett, szürke kőgolyó-sáv választja el, szélein pedig égig érő pálmafasor nő, és az alattuk megbújó pici, boltíves kőhíd, ámulatba ejti az arra sétálókat. Méreteiben épp illik a város stílusához, hangulatához. A sétány folytatása néhány lépésnyire a kikötő, tele szebbnél szebb fából készült kalózhajókkal. Este mindegyik ki van világítva, az ember képtelen levenni róluk a szemét. A kalózhajók szomszédságában, a parton nagyobb tér, benne jó néhány taverna és kávézó, mind a tengerre, a csillogó kikötőre néz. A kőfalakról mindenhol fürtökben lóg a virágzó bougainvillea, vagy ugyanez hatalmas antik görög korsóban díszíti egy-egy taverna bejáratát. A leanderek több méteres fává nőttek az idők folyamán, és még nappal is erősen ontják édeskés, bódító illatukat. Az utcák tele jázminnal, eukaliptusszal, olajfákkal, narancs és fügefával. Az egész város csupa virág, és csupa illat. A látnivalók emberi léptékbe zárható területen sorakoznak, így amikor már mindent megnéztünk, és úgy érezzük elfáradtunk, épp oda is érünk utunk végállomásához, a hangulatos kikötői taverna sorhoz.
Mi sétánkat a Delfin térről indítottuk. Itt van a sziget buszainak végállomása, egy kör alakú tér, vagy körforgalom inkább, aminek közepén egy kör alakú szökőkút van, benne három ugró delfinnel, a delfinek természetesen kék-fehérre festve. Innen nem túl messze megtaláltuk a nyugati ásatások már feltárt maradványait, az ősi stadiont, ami tulajdonképpen nagy területen összetett és összefüggő épületeivel egy atlétikai központnak fogható fel. Van itt fürdő (Thermes), és egy hatalmas víztároló is, ami a sportesemények elengedhetetlen tartozéka volt. A sport rituálét szolgálta az is, hogy a sportolók, verseny előtt, testüket olajjal kenték le. Azon gondolkoztam, nem lehetett véletlen, hogy az ókori versenyzők olíva olajjal masszírozták magukat tetőtől talpig, hosszasan, akkurátusan, hiszen a sportesemények alatt, elég kevéske ruha lehetett rajtuk, és mi is rendesen leégtünk. Az utolsó két befutó bőre olyan piros lehetett már a naptól, mint egy ropogósra sült grillcsirkéé, ezért jobban tették, ha sietnek! Na de a viccet félre téve, haladjunk tovább! Egy kikövezett római út is vezet itt hosszasan, mindkét oldalán járdával, mely tíz és fél méter széles. A keréknyomok, amiket a szekerek vájtak, néhol még mindig jól láthatóak. Az út mindkét oldalán római kori épület maradványai sorakoznak, és az út alatt összetett csatornahálózatot fedeztek fel. Egy másik ismert épület mellett is elhalad az út, melyet az archeológusok Nymphaeumnak hívtak, valószínűleg a szépsége miatt. Erről később kiderült, hogy illemhely volt. Aztán tovább haladva megtaláltuk az Odeont, egy római kori színházat. A teraszos nézőtér alsó fele márványból, a többi gránitból készült. Ez természetesen meghatározta, hogy majd az egyszerűbb, vagy a módosabb polgár foglal rajta helyet. Egyéb részeit, azaz a szárnyakat, a színpad kövezetét, és a zenekari árkot, szintén jó állapotban sikerült megmenteni. Sétánk következő állomása egy baptista templom volt, majd egy római korból származó, gazdag kereskedő háza következett, a Casa Romana. Gyönyörű freskókkal, és mozaikokkal díszítették minden termét. Vízvezeték rendszer van a padló alatt, és az egyik szobában márvány a kövezet. Az összes mozaik, amely a Casa Romana-t alkotja, időszámításunk előtt a 3. századból való. Egy újabb helyszín amit megtaláltunk, Dionyssos oltárának romjai. A templom, aminek eredete a 2. századba nyúlik vissza, fehér és szürkés-kék márványokat felhasználva épült. Dionyssos oltára, a Hellenisztikus időszak Π-shaped (szimmetrikus) oltárának egy jó példája. Később, amikor a Szt. János lovagok meghódították a szigetet, a kastély szerkezetéhez használtak néhány építészeti részt belőle. Tovább haladva besétáltunk egy olasz stílusban tervezett piactérre, ahol a híres Defterdár mecset is áll, majd a mecset mögött a kikötői ásatási területre jutottunk. Azok az emlékművek, és romok, amelyeket a kikötő körül feltártak, kikötői ásatásokként vagy az ősi Agora-ásatásokként váltak ismertté, és ebbe beleértendő az egész keleti zóna. Egy hatalmas ősi piactéren álltunk, amely időszámítás előtt a 3. században épült. Az emberek itt kereskedtek termékeikkel, és egyben imádhatták isteneiket is, testi és lelki gyarlóságaikat ápolgathatták. Ehhez természetesen volt itt templom is, amelynek bejárati pillérromjai még most is állnak. A piaci standok legtöbbje valószínűleg fából készült, ami leégett vagy összeomlott, és a téglák többségét más épületszerkezetekben használták később fel. Innen kifelé haladva találunk rá Hippokratész platánjára. A helyi lakosok szerint ezt a fát, még az ókor híres orvosa ültette. A fa nem abból a korból származik, de annak a fának a hajtásából fejlődött, és 600 éves korával ma is hirdeti Hippokratész nagyságát. A fa 12 méter kerületű, úgy vélik, Európában ez a legnagyobb. A hagyomány szerint, már Pál apostol is tanított a Platán árnyékában. Tövében áll egy török kút, ami alatt a "Pán forrás" fakad. Ez a legrégebbi gyógyvízfeltörés a szigeten. Innen könnyen elérhető a Finikon sétány felett átívelő kis kőhíd, melyen át, bejuthatunk a Johannita várba. A vár, amelyet Lovagok vára, vagy Neratzia váraként is ismerünk, az ősi időkben egy kicsi szigetecske volt, ami kapcsolatban állt Kos szigetével a - már az előbb is említett - kis hídon keresztül. Krisztus szerint, a 14. században, amikor Bayazit szultán uralma idején egyre sűrűbbé és veszélyesebbé váltak az Ottomán rajtaütések a szigeten, a Szent János szerzetesrend lovagjai, akik akkor uralták a szigetet, úgy döntöttek, hogy megépítik a várat, azért hogy biztosítsák a hatásos védelmet a város és a sziget felől. Így az első rész a késői 14. században készült el. Aztán a késői 15. – korai 16. században, egy második részt is hozzáépítettek, és egy széles és mély várárokkal vették körül az elsőt. A két részt egy felvonóhíd kapcsolta össze. Az anyag, amit használtak az építéseknél, helyi kő és az ősi épületek több építészeti része. A Hellenisztikus időszak egy nagy frízét illesztették be a központi kapunál, míg a bazaltoszlopok, amiket néhol ferdén helyeztek el a kapuk mennyezetén, az ókeresztény bazilikából származnak.
Gyönyörű itt a városban minden! Az ókori és középkori épületek maradványai között járkálni, valóságos ugrás az időben. Megszűnik a rohanó jelen, az ember szívesen adja át magát a múltnak néhány percre, vagy órára. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy egy viszonylag forgalmas, turistákkal eléggé megtelt városban, a romok között sétálgatva, micsoda csend és nyugalom honol. Amíg ott jártunk, nem hallottuk az autók zaját, emberi ricsajt, csak a kabócákat, és néha a száraz fű zörgését, amint megriadt tőlünk egy-egy gyík.
Jó ideje barangoltunk már a múltban, mikor a jelen szomjúsága hideg üdítőt venni szólított. Nem kellett messze mennünk, hiszen gyakorlatilag ott voltunk a város szívében, a kikötőben. Visszafelé indultunk, Neratzia várának bejáratához. Közben újra és újra kitekintgettünk a várfokokon, lőréseken, honnan hogyan látszik a város, és a kikötő. Fantasztikus látványként tárult elénk a rengeteg gyönyörű kalózhajó, ahogy egymás mellett felsorakoztak. Aztán vissza a kis kőhídon, át a Finikon avenue fölött, és máris ott voltunk megint a platánfa környékén. Egyszerűen csodás! Már kezdtem tudni eligazodni a kikötői tájék bizonyos területein! Pedig az nálam nagy szó! Hiszen a mai napig is képes vagyok Budapesten az ellenkező irányba felszállni a metróra, ha nem figyelek oda eléggé, pedig itt élünk már harminc éve. Péter viszont, akár egy iránytű! Végülis, az ellentétek vonzzák egymást!
Vettünk egy-egy jéghideg üdítőt, és ezzel elkezdődött a kirakatok tüzetes átvizsgálása. Állt egy utcai ezüstárus, mondhatni a platánfa alatt. Gyönyörű türkizopállal díszített, egyedi ezüst ékszerei voltak. Hosszasan nézegettem. Nagyon szerettem volna egyet, valamilyet, mert már van egy türkizopál pici, kocka alakú medálom. Át van fúrva, csúszkál egy vékonyka ezüstláncon, és nagyon szép lett volna hozzá egy pár, ugyan olyan pici, kocka fülbevaló. Hát az itt nem volt. Egy másik üzletben viszont láttam jó néhány ikont. Elég szépek voltak! Úgy hogy új szerelem kezdődött, az egyikre közülük nagyon fájt a fogam. Péter már megkapta a szokásos paderemijét, amit általában valahol mindig el is hagy. Le sem tette mióta megkapta, ott pörgette az ujjai között azóta is. Mióta vásárolunk, azóta meg egyre hevesebben. A görögök is idegnyugtató félének használják.
Na, szóval, rájöttem, hogy nekem meg jó lenne egy ikon! De nem vettük még meg, mert az ajándékvásárlásnak csak az elején jártunk. Gondoltuk, előbb felmérjük a kínálatot, aztán majd utána. Eljutottunk az Eleftheria térre is, ahol az Archeológiai Múzeum, és a Defterdar mecset is áll, melyet 1786-ban, Irli Hassan Pasa építtetett. Tőszomszédságában található a „városi piac”, az Agora. Megint egy újabb ismerős! A szám a fülemig húzódott örömömben, hogy ezt is megtaláltuk, és „itt a piac!” felkiáltással ragadtam meg Péter karját, hogy menjünk be néhány speciálisan görög fűszer és egyéb különleges, általunk nagyon kedvelt élelmiszer-féleséget vásárolni. Vettünk is egy mini méretű, antik görög amfórát formázó agyag edényt, ebben éppen stifado fűszerkeverékkel, az edényke oldalán a feliratot szintén antik görög hatású betűkkel írták. Illetve néhány kifejezetten görög édességet is begyűjtöttünk, olyat, amit mézzel és rózsavízzel ízesítettek.
Lassan kezdtünk gondolkodni azon, mit együnk, és hol. Rájöttünk, inkább szomjasak vagyunk, mint éhesek, így azt találtuk ki, hogy sétálunk még egy kicsit, és otthon eszünk majd valami újabb ebédkölteményt a’la Costa Angela.
Szemem járt, és fókuszált mindenre, mint egy katonai távcső. Egyszer csak bejött a képbe egy pici kis ékszerbolt, mintha a mecset oldalából nőtt volna ki. A kirakatban sokféle kézileg megmunkált ezüst tárgy virított. Tálca, kosár, gyertyatartó, hajók, kisebb és nagyobb méretben, és láttam néhány szép ezüst kávéskanalat is. Eszembe jutott, hogy Petrának és nekem már van egy-egy Ciprusról, de Péternek még nincs, és milyen jó lenne neki is egy saját. Soha nem alkudoztam még, valahogy nem vagyok az a típus. Bár itt a szigeten lehetett volna, de nem éreztem rá indíttatást eddig. Ha valamit sokallottam, nem vettem meg. Angolul meg főleg nem próbálkozom félreérthető mondatokat fabrikálni, pláne ha pénzről is szól a dolog. Ráadásul gyatra kis nyelvtudásommal nem szeretnék véletlenül sem megbántani senkit, mert az alkudozás legyen inkább vicces, és mindkét fél számára élvezetes, mintsem bántó. És mivel erre nem sok esélyt láttam eddig, inkább nem tettem. De most úgy gondoltam, megpróbálom. Először életemben! Bátorságot merítettem, és nagy lendülettel bementem. Péternek ideje sem volt megkérdezni mit csinálok, mert már bent is voltam egyes egyedül a picike helyiségben. Nem is tartott soká, mire az ékszerész megkérdezte, mit szeretnék. Mondtam neki, hogy egy kis kávéskanál érdekelne a kirakatból. Fordult is, és szedte ki arról a helyről, ahol megláttam. Te jó ég! - gondoltam magamban - arról nem volt szó, hogy átrendezi az egész üzletet, majd vállig a nehézkesen elérhető kirakatban bujdokol, izzad, és dolgozik miattam. Azt hittem, egyszerűen kivesz egy hasonlót egy benti fiókból, és kész is vagyunk. Éreztem, így még nehezebb lesz előadni, amit akartam. A tulaj hozzám fordult, én addigra csillogó csodálattal szememben néztem a kezében levő kanálkát, ami szemmel láthatólag egyedi ötvösmunka volt. Kérdeztem mennyi? Húsz euró. És már elő is vett egy rövid, lapos dobozt, valamint papírt, és elkezdte becsomagolni. Ettől pánikba estem. Kettőnk közül csak neki volt egyértelmű, hogy elviszem a mutatós kis darabot. Na és hol marad az alkudozásom? Ijedtemben gyorsan odaböktem: tizenhat! Felháborodott arckifejezéssel közölte, ez egy igazi kézi munka, és ezüst! Láttam, hogy nem feszíthetem a húrt további alkudozással, így mondtam, akkor még körülnéznénk, majd gyorsan elbúcsúztam. Miközben távolodtunk, elmeséltem Péternek, hogy mi is zajlott odabent, mire közölte, hogy ő tulajdon képpen nem is kávézik. Hát ez sem jött össze… Így jártam!
Visszasétáltunk a kikötőhöz egy búcsú erejéig, és közben megint arra a bizonyos tavernára tévedt a tekintetem, amit korábban már le akartam fotózni, de a feldőlt köcsögök miatt nem tettem. Na, majd most! Gondoltam, azóta az agyagedényeket biztos megigazították. De nem! A két hatalmas kaspó, még mindig ugyan úgy eldőlve hevert. Akkor így fotózom le! Csináltam egy képet, annak reményében, hogy fogunk mi még erre járni keddig, azután nekiveselkedtünk, és elbandukoltunk a buszmegállóig. Tulajdonképpen jött is a busz, így pár perc alatt vissza is értünk a Costa Angélába.
Hű! Itt azóta jókora szél támadt! Már éjjel, meg reggel is érzékeltük az erejét, de délutánra elég karakteres lett. Az étterem üvegablakait behúzták, mert hatalmas huzat támadt. Kint a parton Jannisz - a mindenes és hűtőgépszerelő - a napernyőkkel viaskodott, mindegyiket lecsukta, majd oldalra a homokba le is döntötte úgy, hogy hegyes vége az egyre emelkedő part, azaz a szálloda felé mutasson, a beton nehezéket pedig rajta hagyta a végén. Így mindegyik, a nagy szél ellenére is a helyén maradt. Jónéhány napernyő hevert már a parti homokban. Aztán a napágyakon lévő matracokkal birkózott. Kemény munkával hordta őket a parti kis fagylaltos bódé mögé, és súlyozta le két hatalmas, legalább ötkilós kővel. Ez igen! Ez volna a Meltemi? Nem voltam benne biztos, mivel még nem volt hozzá szerencsém, de a víz, minden esetre kezdte elég félelmetes oldalát mutatni. Úgy véltem, az erős hullámzásnál ez már azért sokkal több. Néha majd egy méter magas hullámtömeg indult meg a part felé, azt hittem, meg sem áll a szállodáig. Aztán a partra érve, mégis lerogyott, hófehér, dühöngő habot bocsátva az addig sima, de időközben katlanszerűre kiöblösített fövenyre. Fura kettősség volt bennem. Szívesen bámultam volna órákon keresztül ezt a vad tombolást, de közben legszívesebben elszaladtam volna a félelemtől. Egy hurrikános film jutott az eszembe, amit szökőár követett, már nem tudom mi volt a címe. Rossz érzés fogott el. Hasonlót éreztem korábban a kalderában is, mikor belém hasított a gondolat, hogy a természet erői miféle csúfos játékot játszhatnának velünk kedvükre. Nagy szerencsénk, hogy a Kárpát-medence megvéd minket minden nagyobb természeti katasztrófától.
Közben Jannisz mellé Costa is kijött a partra, elkelt a segítség. Iszonyú szél volt. Hősiesen álltunk a parton fürdőruhára vetkőzve, mert korábban fürdést is terveztünk. Próbáltunk beszélgetni szomszédainkkal, akiket szintén kicsalogatott a szokatlan időjárás. Egymáshoz közelebb hajolva, hangosan kiabálva társalogtunk, közben forgattuk jobbra, és balra a fejünket, hogy ne fújjon bele a szél, mert akkor végképp nem hallunk semmit. Hajunk folyamatosan égnek meredt, a szél cibálta hol erre, hol arra, és egy másodpercre sem hullt vissza eredeti helyére. Velünk volt a videó is, amelynek lencséje színültig lett sós permettel. A szél olyan erővel fújt, hogy porlasztotta a tengervizet, a homokot pedig akkora erővel vágta neki az alsó lábszárunknak, hogy csípett. Egyszer csak Péter közölte, hogy ő megfürdik. Mindenki döbbenten nézett rá. Én is. Még vártam, hátha nem gondolja komolyan, de tényleg nem viccelt. Kézbe vettem a videót, mert elindult a tenger felé. Lökdöste a víz jobbra, a szél balra, olyan volt, mint a részeg tengerész, de elszántan ment befelé. Nézni is rossz volt! A nagy hullámok eltüntették a vízben a kellemetlen kavicsos részt, viszont akkora mélyedést kotortak a helyére, amiben Péter egy pillanatra el is tűnt. Hoppá felkiáltással, mosolyogva bukkant elő újra, mint egy tök, amit víz alá nyomtak, aztán elengedték. Furamód, ettől függetlenül továbbra is élvezte a kihívást. Ő játéknak tekintette, a tenger viszont nagyon komolyan gondolta, hogy vesszen a gyengébb. Kiabált valamit, mosolygott is, de nem értettem semmit, úgy süvített a szél. Mi hárman integettünk, hogy „Péter gyere ki!”, ő meg magányosan integetett, hogy menjünk be, és hogy nem hall semmit. Jó ég! Ez egy lidérces álom! Valaki ébresszen fel! Háta mögött hatalmas hullámok jöttek, egyre sűrűbben, ő meg csak vigyorgott. Aztán az egyik hullám teljesen betakarta, nem is láttuk egy pillanatig. Mikor újra előkerült, haja úgy állt, mint az Unicum reklámos emberé a plakáton. A szél azonnal kezelésbe vette, s míg kikecmergett a partra, hajbozontja tapadósra száradt és égnek meredt. Rémült arckifejezéséhez, rémült frizura társult. Pont, mint akit megcsapott az áram.
Késő délutánra járt már, jól elidőztünk a tengerparton. A víz, a nap, a szél és az idegesség rendesen kiszívta minden erőnket. Meg is éheztünk. A szokásos programba fogtunk, zuhanyozás, öltözködés, vacsi. A törölközőket nehéz volt kordában tartanom, míg néhány csipesszel sikerült rögzítettem az erkélyen, és valahonnan megint szörnyű szag csapta meg az orrom. Reggel óta jóval penetránsabb lett a bűz, kénytelen voltam kideríteni, honnan jön. A nyomok, a nagydarab megtépázott tengeri szivacsomhoz vezettek.
Megszagoltam közelebbről is, biztos, ami biztos! Az már biztos, hogy nem visszük haza! Óvatosan, finoman, kidobtam egy utcai kukába.
Vacsira megint görög finomságot ettünk. Egy asztalhoz ültünk szomszédainkkal, s ajánlgattuk egymásnak az étlapon szereplő görög specialitásokat, közben jót beszélgettünk, nevettünk. A naplemente mindent, és mindenkit égő narancssárgába öltöztetett, még a Costáék fekete cicáját is, aki ott tekergőzött szokás szerint lábainknál, és finom falatkákra áhítozott. Nagyon kitett magáért. Cica úgy még nem produkálta magát, mint ő, így adtam neki egy darabka illatos csontot. Nem láttam, mikor tüntette el. A szél odakint vadul tombolt. A napozóágyak szépen egymásra rendezett szivacsait szanaszét hordta, amit Jannisz megint megpróbált együvé terelni. Az étterem hatalmas ablaktábláit Savvas még reggel mindenhol behúzta a huzat miatt, s most is sűrű ellenőrző pillantásokat vetett az udvar felé, mennyire durvul el az időjárás. Közben szép lassan beesteledett, és majdnem meg is telt az étterem németekkel, hollandokkal, meg velünk. Ilyenkor mi már rég kint ülünk a parton, és kémleljük a tengert, de ma jobbnak láttuk szélvédettebb helyen maradni. Azért így is jól telt az este! A moussakával és soutzokakiával jóllakottan tértünk nyugovóra. Az első alkalom volt mióta itt vagyunk, hogy az erkély hatalmas üvegtábláit éjjelre be kellett húznunk, mert kifejezetten hűvös volt, és egyben az első olyan alkalom is, hogy nem a tenger, hanem a szél zúgására próbáltunk valahogy elaludni.



Hatodik nap. A Meltemi


Eljött a pillanat, és a szél úgy döntött, hogy ezen az éjszakán nem hagy minket túl sokat aludni. Szakadatlan fújt, megállás, és szünetek nélkül. Villámlás, dörgés, eső, jégeső ilyenkor nincs, csak a monoton, erős szélvihar, ami mindig ugyan arról fúj, és a fákat egységesen 20-25 fokos szöggel megdönti, és ott is tartja napokig. A változatosságot ebben a szokatlan helyzetben éjjel csak az jelentette, hogy a fürdőszoba álmennyezetét nem egyforma erővel emelte meg, és ejtette le. Hogy ehhez hol tört utat magának nem tudom, mert az erkélyt este óta masszívan zárva tartottuk, tehát huzat nem volt. Mégis rést talált, és azzal játszott, hogy zörgette a mennyezeti lapokat hol csak kicsit, hol meg nagyon. Mikor nagy nyomozást követően megtaláltuk a zaj forrását, percekig azt néztük, vajon kiemel-e egy darabot, vagy inkább a helyén hagyja. Sokáig bámultuk feszülten, mire rájöttünk, nincsenek vele komoly tervei. Ettől a „szeleléstől” az egész éjszaka olyan volt, mintha kopogó szellem táborozott volna le hosszabb időre épp a mi fürdőnkben.
Reggelre néhány dolog vándorútra kelt. Fürdőruhák, és több száradó törölköző az erkélyekről az udvar legkülönbözőbb pontjaira repült. Reggelinél aggódó tekintettel néztük, mikor mit dolgoz meg éppen a szél. Úgy tűnt, a matracok örökké tartó elfoglaltságot jelentenek Jannisznak, ezekben a komisz napokban. A hullámok hatalmasak lettek. Ülve is láttuk amint a parti kis fás-árnyékos dombocska fölé magasodva hanyatlanak alá a parti homokon, pedig egyébként közvetlen a partot pont a domb miatt nem nagyon lehet látni, csak egy nagyon keskeny sávban. Reggeli után, már nem bírtam tovább, megkérdeztem Ninát és Savvast, mit gondolnak ők erről a fura jelenségről. Mondták, hogy nekik ez nem meglepő, ez a Meltemi. Az viszont igen, hogy miért most van, és miért ilyen erős. Szerintük a július és az augusztus a görögszél hónapja. Az meg, hogy ekkora, különösen furcsa számukra.
- Miért? Ez már erősnek számít?- kérdeztem.
-„Bizony, és most három napig egyfolytában fújni fog,” - válaszolta Nina-, „aztán ahogy jött, úgy múlik el, szinte egyik percről a másikra. A szél eláll, és a tenger újra kisimul.”
Már az ókorban, Odüsszeusznak is folyton csak meggyűlt vele a baja. Egyik alkalommal mikor éppen Aiolosznak, a szelek királyának úszó szigetére hajóztak, Aiolosz bőrtömlőbe zárva ugyan odaadja Odüsszeusznak a tengerek szelét, hogy útjuk zavartalan lehessen egészen hazáig, de a kapzsi társak kinyitják a tömlőt, mert azt hiszik, Odüsszeusz kincseket rejteget előlük. A Meltemi kiszabadul, s így újra messze sodródnak Ithaka partjaitól.
A görögök egyébként ezt a szelet három csoportba sorolják, erősségük szerint. A leggyengébb a Kareklados, ami csak a székeket dönti fel. Egy fokozattal erősebb a Trapezados, ez már az asztalokat is felborítja, a Kabandos a legerősebb, ettől megkondulnak a harangok is. Templom nem volt a közelben, de a napágy, előző nap furán inogott alattam. Szóval ez az! Ilyen az a bizonyos Meltemi! Valószínű, hogy tegnap óta hajó sem nagyon futhatott ki a kikötőből, bár épp erre nem figyeltünk Kos városban. Viszont az is igaz, hogy a maihoz képest a tegnapi csak kis szellőcske volt. Visszamentünk a szobába. Szerencsére idejében eszembe jutott, hogy már annyi mindent felvettem videóra, nem kellene épp ezt kihagynom emlékeink tárházából. Kimentem az erkélyre, hogy a látvány mellé meg legyenek a megfelelő, félelmet keltő hangeffektusok is. Szépen körbe pásztáztam az udvart, a fákat, közben vadul süvített a szél. Rázoomoltam a tengerpartra, és megláttam, hogy valami féleszűnek pont ebben az ítéletidőben jött meg a kedve a fürdéshez. Mintha távcsövön keresztül láttam volna az eseményeket. Abszolút jól kivehető, és bevallom kissé vicces is volt, ahogy küzdött az életben maradásért, csak az volt a baj, hogy egy idő után fáradt a kezem, és úgy beremegett, hogy egy-egy pillanatra szem elől tévesztettem emberemet. Szerintem bármikor kijöhetett volna a partra, nem értettem, hogy miért marad mégis bent? A feje alig látszott ki a habokból, az is csak néha, mögötte hatalmas víztömeg emelkedett, és amit előadott, inkább tűnt a természet erőivel vívott heves harcnak, mint élvezetes fürdőzésnek a nagy hullámokban. Amikor épp nem abban a stádiumban vergődött, hogy bármit tesz, a feje fölé magasodó hullámokból alig bír kikecmeregni, akkor a visszahúzódó hatalmas víztömeg,- ami egyszerre csak térdig érő lett-, a másodperc töredéke alatt jókora hullámmá duzzadt, és úgy hátba verte mihelyst felállt, hogy attól rögvest újra térdre zuhant. Persze közben élő egyenes közvetítést tartottam Péternek, aki nem sokáig bírta, hamar odajött, hogy a saját szemével is lássa az eseményeket. Percek óta tartott már ez a kínlódás, míg végül már akkora amplitúdóval rezgett a karom, hogy jobbnak láttam befejezni a filmezést. Remélem nem egy ritka felvétel büszke tulajdonosa lettem, mikor rögzítettem egy szerencsétlen turista végső haláltusájának utolsó perceit, majd végleg nyoma veszett, elnyelték a habok, és azóta is keresik.
Hamar eldőlt, hogy ez a nap, megint inkább csak egy pihenős nap lesz. Tettünk-vettünk, olvastunk, rendezgettem a képeket a laptopon, így újra megszemlélhettem mindegyiket. Képnézegetés közben arra lettem figyelmes, hogy Péter egy ideje ott áll az erkélyajtónál, és mereven, somolyogva figyel valamit. Mit látsz? Kérdeztem érdeklődve. Erre meséli, hogy az egyik magyar lány, minden reggel jógázik a tengerparton, mindig elég korán, és nem tudja, hogy ma miért fogott bele ilyen késő délután, de ott áll megint fél lábon a tengerparton, daru ászánázik, és szerinte, ha még egy fél percig folytatja, ebben a nagy szélben el is repül! Erre már én is fölkeltem az ágyról, hogy megnézzem, és tényleg ott billegett szegény, az egyensúlyt alig tudta megtartani, arcára rémült koncentráció ült ki, és időnként fél lábon ide-oda ugrálva próbált beállni stabilan függőleges helyzetbe. Én pont ugyan így teszek reggelente, amikor harisnya nadrágot veszek fel, és vagyok olyan meggondolatlan, hogy előtte nem ülök le! Csak én képes vagyok a konyhától a szobáig kissé megdőlve, egy lábon végig ugrálni a lakást, majd a másik lábammal ugyan ezt az ellenkező irányba is, a család nagy örömére.
Vacsoráig kinéztünk a társalgóba, étterembe, hátha találunk ott valakit, és kicsit dumcsizunk. Nagy megelégedésünkre Nina ült ott az egyik éttermi asztalnál, és valami növényt pucolgatott. Ez mindjárt felkeltette az érdeklődésemet. Valahogy ismerős volt az a sok, leveles, tüskés, 10 centiméternyi hosszú ágacska, de még nem tudtam honnan. Kérdeztem, mire készül éppen? Mondta, hogy Kapparit tisztít. Igen! Tudtam, hogy ilyet már láttam, és ettem is Cipruson. A Kaprinak, mediterrán országokban egyéb részeit is felhasználják étkezési célokra, mint a virágját. Ők a termést, és a leveles, zsenge szárat is elkészítik, méghozzá savanyúságnak. Nálunk a bimbója kapható sózva, kicsi üvegekben és sokan gondolják azt a termésének. A termése viszont olyan, mint egy esőcsepp alakú éretlen meggyszem. Szárral együtt savanyítva ilyet is láttam már hazánkban, egy étteremben, de rajtam kívül nem nagyon tudta senki, mi is lehet az. Viszont a hajtásait savanyítva elkészíteni, még csak görög területen láttam. Nina épp ezzel foglalatoskodott. Szépen szedegette róla egyenként a töviseket, a sérült kerekded levélkéket, és csak a szép, épen maradt leveles részt hagyta meg a roppanósan zsenge szárvégeken. Kérdeztem, honnan szerezte? Valami piacról? Nem,-mondja- itt szedte a kertben. Rögtön 120-as lett a pulzusom. Innentől vibráló érdeklődéssel arcomon hallgattam mit mond, és persze rögtön kíváncsi is lettem, hogy melyik növény az, mert tekintetemet végigfuttatva a kertben lévőkön, egy beazonosítatlan sem maradt a listámon. Megnyugtatott, hogy most nem látnám úgy sem, mert mindet letörögette, de két nap múlva megint lesznek majd ehhez hasonló tíz centis hajtások, és akkor majd együtt begyűjtjük. Nagyon büszke voltam, hogy így bevon a magánéletébe. Egyébként is úgy éreztem, hogy különleges kapcsolatba kerültünk a családdal. Köszönhető volt ez részben annak -gondolom-, hogy első nap egy üveg magyar borral ajándékoztuk meg őket, másrészt annak, hogy nagy érdeklődést mutattunk a görög konyha iránt, és hogy szívesen beszélgettünk, és érdeklődtünk egymás családja felől. Örömmel beszéltek magukról. Kiderült például, hogy két gyermekük, Angela és Costa, Görögországban tanul egyetemen, turizmus- vendéglátás szakon. Angela lassan befejezi, Costa mostanság kezdte. Valamint az is, hogy ők Rodosziak, családjaik ott élnek, és amikor nem épp Lambiban dolgoznak, oda mennek szünidőzni. Kérdésemre, hogy melyik hely tetszik nekik jobban, egyértelműen Kos sziget volt a válasz, pontosabban a Costa Angela, ahol élnek, és dolgoznak. Az elmúlt hat napban az is világossá vált számomra, hogy ők a recepció melletti néhány szobát használják, ott is laknak. Mi is elmeséltük, hogy Petra lányunk is idegenforgalmi szakon végzett egy főiskolán, ezt a helyet is ő intézte nekünk. A jó beszélgetés örömére megint megvendégelt minket egy-egy kávéval, amit nagy élvezettel fogyasztottunk el, és közben még cseverésztünk kicsit. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy lassan itt a vacsoraidő, tulajdon képpen már éhesek is vagyunk. Elhatároztam, ma sztifádót eszek, ha törik, ha szakad! Bent a szobában magunkhoz vettük pénztárcáinkat, és újra kint voltunk, most már vacsorához kész állapotban. Costa hamarosan hozta régi formáját, és görög borjúbecsináltamat is. Azt már nem is tudom, Péter akkor mit evett, annyira lekötött az elém helyezett finomság. Három éve, mióta lassú, de kitartó fogyókúrába kezdtem, mindig meg tudtam állni, a leges legfinomabb ételeknél is, hogy degeszre egyem magam. Agyban én ezt már lerendeztem magammal, nem eszem meg bármit, és bármennyit. Ez alól úgy tűnik, a sztifádó volt az egyetlen kivétel. Eddigi életem egyik legfinomabb ételkölteménye, amit valaha is ettem. Legalább is Costa Angelásan elkészítve. Elhatároztam, hogy vacsora után gasztronómiai pár percet tartok, kifaggatom Ninát, hogyan kell elkészíteni, mert a neten bizonyára többféle receptet is találnék rá, de az igazi, mégis csak az volna, ahogy ők csinálják. Lassan, és mélyeket lélegezve falatoztam, hogy jobban érezhessem a különleges zamatokat. Reméltem, hogy sosem lesz vége, és így ülhetek egy tál sztifádóval az orrom előtt az idők végezetéig. De sajnos eljött a szörnyű vég, elfogyott, és közben Péter is végzett. Ücsörögtünk még levezetés képpen egy picit, néztük a háborgó természetet, és bár nem nagyon kívánkoztunk tenni semmi komolyat, ami a szabadban végezendő, mégis boldog voltam, hogy Kos szigetnek a Meltemis oldalát is megismerhettem. Vacsi után, még úgy tűnt, Nina elég elfoglalt a többi vendég miatt, ezért nem akartuk lerohanni a sztifádó receptjéért azonnal. Gondoltuk mégis kimerészkedtünk a partra, főleg, hogy ott volt a jógázós lány is. Hamar beszédbe elegyedtünk, és rögtön mesélni is kezdte, hogy miért van itt. Elmondta, hallotta, hogy Kos sziget egy varázslatos hely, egészen különleges kisugárzással. Ezen belül olyan szállást keresett, ahol csend van, és nyugalom, ha éppen erre vágyik, és ez a hely tökéletes volt számára. Itt át tudott szellemülni, mert semmi és senki nem zavarta, és lehet, hogy butaság amit mond, de van ezen a helyen, az egész szigeten valami, ami átformálja az embert testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt. Hogy soha nem érezte még egy nyaralás alatt sem, hogy annyira ellepik az érzelmek, hogy legszívesebben sírva fakadna. Hogy olyan dolgok is fontosak lesznek számára, amire addig nem is figyelt. Hogy képes hosszú hosszú percekig bámulni a messzeségbe, eggyé válni a természettel, a hangokkal, a fényekkel, a színekkel, az illatokkal, a lágy szellővel, a simogató tengerrel, és csak ezekre figyelni, semmi másra. Az az érzés, hogy minden földi hívság, amiért nap, mint nap harcolunk, tökéletesen lényegtelenné válik, ez valami egészen új dolog az életében. Gyakorlatilag átértékelődött az élete, az élet fogalma. Mintha kifinomodtak volna az érzékszervei, fogékonyabb, és érzékenyebb lett mindenre. Soha nem fogja ezt a nyaralást elfeledni! Akkor láttam, hogy könnyes a szeme. Szó, ami szó, tökéletesen igaza volt. Mi is így éreztünk, csak eddig még nem mondtuk ki. Azért lesz a sziget különleges és felejthetetlen, mert olyan érzéseket hoz ki az emberből, amiről nem is tudott, de ott szunnyadt az már valahol mélyen, legbelül. Kíméletlenül tör felszínre, nem lehet ellene védekezni, és egy pillanat alatt elárasztja az egész testet. Az ilyen élmények tesznek dolgokat örökéletűvé, és Kos sziget mindenkinek, aki itt járt, az marad.Ebből a szomorkás hangulatból, amihez társult az is, hogy rohamtempóban közeledtünk nyaralásunk utolsó napjához, egy lovas zökkentett ki némiképp. Egyszer csak oldalról belovagolt térlátásunkba, végig vágtázott a tengerparton, el mellettünk. A ló patái magasra csapták a vizet, s egy pillanatra úgy tűnt, ő megállna mellettünk, mert kissé lelassított, odafordult fejével, és kicsit testével is. De gazdája visszahúzta, így vágtattak tovább. Melankolikus hangulatból hirtelen döbbent ámulatba estünk. Fogalmunk sem volt, honnan kerültek elő. Viszont legalább nem hagyott bennünket túl sokat keseregni azon, hogy másfél nap, és ennyi volt. Vége a csodás napoknak. Mert, hogy jó ideig nem lesz, ami betöltse az űrt, amit a szigettől való elválásunk okoz majd szívünkben, az nem vitás! Jó volt kicsit rájönni arra is, másnak mit jelentett ez a nyolc nap. Hogy nem vagyunk egyedül felfokozott érzelmeinkkel, a túlpörgetett rajongással, és hogy csak legekben, sok felkiáltó jellel tudtunk visszagondolni az elmúlt időszakra. Ezen filozofálgattunk jó ideig, s közben rájöttünk, jól elszaladt az idő. Ma már azt hiszem, nem főzőcskézek, elhalasztom inkább holnapra. Visszasétáltunk a hotelbe, búcsút intettünk Ninának, Costának és Savvasnak, és megpróbáltunk álmot csalni szemünkbe, annak ellenére is, hogy kopogó szellemünk hevesen munkálkodott a fürdőszobában. Nagy sokára talán, sikerült.



Hetedik nap. Egy kis gasztronómia


Reggel változatlanul a szél zúgására ébredtünk. Ez tényleg nem viccel! Olyan kitartóan fújt, amitől nehezen tudtam elhinni, hogy három nap múlva tényleg abba hagyja majd. De ez is legjobb esetben csak holnap lesz, akkor pedig már bőszen készülünk a hazaindulásra. Megpróbáltam magam felvidítani valami jó dologgal, ami a közeljövőben válik aktuálissá, s erre a legmegfelelőbbnek Kos városi kirándulásunk bizonyult. Reggeli után el is indultunk. A busz megint hamar bevitt, s a várost már kissé ismerve, próbáltunk olyan helyeket meglátogatni, ahol eddig még nem jártunk. A térkép alapján felfedeztük, hogy van strandja, így első utunk ide vezetett. A strand, éppen a Johannita várral átellenben nyúlik el, a kikötő másik végében. A víztől távolabb eső részében, hangulatos, zöld pálmalevelekkel borított napernyők, mindegyik alatt egy-egy asztal, és két szék. Közelebb a tengerhez mindenhol csíkos napágyak, sűrűn egymás mellett. Nem volt zsúfoltság, alig lézengett néhány strandoló, ők viszont kitartóan sütkéreztek a napon. A part nem volt a legjobb minőségű. Szürke homokos, süppedős, szúrós fajta kavicsokkal kevert. Több szálloda is tartozott hozzá. Innen tovább haladva már a véletlenre bíztuk, hol kötünk ki. Egyszer csak, ahogy a sok kirakott színes cucctól kábán kóvályogtunk a sétálóutcákon, szó szerint beleszédültem egy ezüstös állványba, színültig rakva türkizopál és ezüst ékszerekkel. Hűha! Pont ilyet kerestem! Fülbevalót a medálom mellé! Már nem is érdekelt annyira az ikonom. Különben is gagyi, mert maximum két éves, nem kétezer! Gyorsan letettem róla, elhatároztam, hogy itthon meghímzem a saját, külön bejáratú keresztszemes ikonomat, az sokkal értékesebb lesz. Ráírom majd a keretre, hogy Kos szigeti nyaralásunk emlékére. Most fontosabb dologról kellett döntenünk, mégpedig arról, hogy kerek, ovális, vagy négyzet alakú legyen a kiválasztott fülbevaló. Kocka alakú medálhoz, természetesen négyzet alakú passzolt. Sokáig forgattam, nézegettem a színjátszó kis köveket, és a tenger ezerféle színeit láttam bennük, pici ezüst keretbe zárva. Úgy éreztem egészen új ember lettem tőlük. Egy-egy darabka Égei tengerrel a fülcimpáimban, üdvözült mosollyal az arcomon sétálgattunk tovább. Innentől madarat lehetett volna fogatni velem. Ennél aranyosabb ajándékot nem is kaphattam volna épp ezen a helyen. Azért elsétáltunk az ikonos bolt felé is. Péter halkan elmondta, hogy ő meg egy Hippokrateszi esküre áhítozik. Néztem értetlenül, hogy miről beszél? Odavitt egy állványhoz, és tényleg Hippokrateszi eskükkel volt telerakva, legalább négy nyelven, antik görög betűkkel, mellette egy lepréselt levél arról a platánfáról, ami alatt a mester tanított. Azonnal megvettük, legyen meg neki is az, amire a legjobban vágyott. Megint tizenkettő felé járt már az idő, és kezdtünk is megéhezni, ezért hirtelen úgy döntöttünk, gyrost ebédelünk. A három delfintől pár lépésre volt egy nagyon jó gyroszos. Úgy kértük, hogy elvitelre, így tudtunk még egy kicsit sétálni, mielőtt visszaindulunk Lambiba. Ettünk, ittunk és jött is a busz. A fapadosnak és az igényesnek érdekes kombinációja volt. Klímás, és LCD monitorokkal felszerelt volt az utastér, folyamatosan ment valami reklámféle a sziget látnivalóiról, az ülések viszont valóban fából voltak, és szokatlanul kényelmetlenek. Szerencsére nem kellett órákig ülnünk rajtuk, pár kanyar után meg is érkeztünk végre. Nina épp ebéd utáni sziesztáját tartotta, kint ült az egyik asztalnál. Nézte a tengert, az időjárást, Janniszt, ahogy esetlenül próbálta megregulázni az elrepült matracokat. Már messziről mosolygott, és én tudtam, hogy itt a jó alkalom megtárgyalni a borjúbecsinált helyes elkészítési módját. Mondtam neki, hogy vettünk Kos városban sztifádóhoz fűszerkeveréket. Szeretnénk otthon elkészíteni, mert nagyon ízlik. Elmondaná-e hogy hogyan kell? Vett egy mély levegőt, és mosolyogva, megállíthatatlanul mondta, csak mondta. Közben valahonnan előkerült Savvas is. Hamar vette a lapot, és már ketten magyaráztak. Mi csak néztünk Péterrel, hol egyikre, hol a másikra. Tündériek voltak, komolyan! Aztán megjött Costa is. Majdnem komplett volt a család, és teljes a hangzavar. Egymás szavába vágva ecsetelték, hogy mit csináljunk a hagymával, meg a hússal, aztán jött a dafni is, és halványlila sejtésünk sem volt, hogy mi az, mert angolul nem tudták a nevét. Egyikük beszaladt a konyhára, és hozott egyet. Ezt a szót, míg élek nem felejtem el, az már biztos. Ez a babér. Gyorsan kértem egy tollat, meg egy papírt, csak kulcsszavakat tudtam lefirkantani, olyan gyorsan beszéltek. Időnkénti „wait a minute” felkiáltással tudtam őket lassításra kényszeríteni, ami nem volt tartós hatással rájuk, mert újból belendültek, és szép kis tempót diktálva, egymást folyton helyesbítve magyarázták, hogy készül kedvenc eledelem. Megint jött a dafni, melyet most már le is írtunk, és mivel rosszul hangsúlyoztam, Savvas nyomatékkal tett egy pöttyöt az „A” betűre. DAFNI! Ezt gyakoroltuk egy ideig, és már annyi pöttyöt nyomott az „A” betűre, hogy majdnem átlukadt a papír, és folyamatosan hajtogatta: DAFNI! DAFNI! Úgy tűnik, a görög kiejtésem sem a legtökéletesebb! De a recept végül hibátlan lett, készülhetek az elkészítésére.
__Nagyon apróra vágott hagymát olajon üvegesre párolunk. Hozzá tesszük a kockákra szeletelt húst, így forgatjuk a hagymás olajban, míg ki nem fehéredik. (ők disznóhússal készíttetik, én marhát vettem itthon) Öntünk rá fehérbort, teszünk hozzá fahéjat, borsot, sót, paradicsomszószt, dafnit, és puhára főzzük. Ennyi. Ha valaki kóstolta eredetiben, tökéletesen reprodukálni tudja itthon is, mert tudja, milyennek kell lennie. A fűszerkeverékben szerintem fokhagyma, és szegfűbors is van. Ha már megvettük, azt sem hagytam ki, és mondanom sem kell, rosszabb nem lett!
Tehát, a sztifádón túlestünk, viszont nagyon érdekelt még, a kapri savanyítása is. Azt gondoltam jön egy következő, családi perpatvarra emlékeztető szócsata, de úgy látszik, ehhez csak Nina értett, mert a többiek csendben hallgatták, míg magyarázott.
__A zsenge, roppanós, kb. 10 centiméter hosszú kapri szárakat meg kell tisztítani a tüskéktől, és a sérült levelektől. Forralni kell 4-5 percig. Aztán leönteni róla a vizet, megmosni, és hideg vízben áztatni két napig úgy, hogy minden nap tiszta hideg vizet teszünk rá. Két teljes napi áztatás után lecsurgatjuk, sózzuk, majd olíva olajjal, és borecettel kissé meglocsoljuk, és lehet tálalni savanyúság gyanánt.
Összefutott a nyál a számban. Valószínűleg nem maguknak készítette két napja, hanem az étterembe, megfelelő főétel mellé. Gondolkodtam melyik lehet az, de nem jöttem rá.
Kicsit nosztalgiáztunk nekik, kérdezték, hogy hogyan éreztük magunkat? Mit láttunk, és mi az, amit esetleg nem? Hát maradt pótolni valónk, az tény. Elsődleges szívfájdalmam, hogy Embros Thermát, a híres természetes gyógyforrást nem sikerült megtapasztalnunk. Különlegessége, hogy ezen a helyen, a közel 60 fokos, magas vas, és kéntartalmú gyógyvíz a sziklából ömlik bele közvetlenül a tengerbe. Hatalmas kövekkel kerítették körbe, még valamikor nagyon régen, talán az ókorban, hogy ne keveredhessen az értékes gyógyvíz azonnal a tengerrel. Rengeteg féle egészségügyi problémára, leginkább ízületi és izomfájdalmakra kiváló. Gyógyító hatását különböző bőrbetegségekben, érrendszeri megbetegedésekben, és nőgyógyászati problémáknál is kimutatták. Mindössze 9 kilométerre van Kos várostól, legegyszerűbben ezt a helyet tudtuk volna elérni, többször is akár, de a sziklaomlás miatt meg sem próbáltuk. A következő hely, amit nagyon sajnálok, a Plaka fennsík a pávasimogatóval. Sokat hallottam erről is. A temérdek szelíd páva, ott sétál mind az ember körül, és gyönyörű színes foltja a fenyőerdőnek. Agios Theologosra összeszorul a torkom, főleg hogy a mi hibánkból hiúsult meg, hogy lássuk a páratlan természeti adottságokkal rendelkező partszakaszt. Ez, a sziget legtávolabbi strandja, de nem olyan nehéz megközelíteni, mindössze 7 kilométer Kefalos városától. A part itt sziklás, megszakítva kisebb homokos részekkel, magányosan megbúvó pici patakokkal. A szörfösök kedvenc helye. A környéken több kisebb strand, és csak néhány taverna van. Ezek a partszakaszok csak terepjáróval, vagy gyalog közelíthetők meg, viszont egészen fantasztikus helyek. Wave Beach, Sunset Beach, Cavo Paradiso Beach, Virgin beach. Csak nagyon kevesen látják őket. Antimachiát az erőddel, szintén kihagytuk. Itt áll, a korai huszadik század egyik tradicionális háza, szemben híres, öreg szélmalmával, melynek neve „Mylos tou Papa”.
A szigeten kívül, jó lett volna látni Patmost is, egy újabb hajókirándulás keretén belül. Ekkora baklövést ember nem követhet el, mint mi, akik ott voltunk Kos szigetén, és Patmost kihagytuk. A sziget legfőbb látnivalója bibliai vonatkozású, itt található János Apostol barlangja. Jánost 96-ban Domitianus száműzte ide, ahol látomások gyötörték, és éjjelente az Úr szólt hozzá álmában. Látomásai alapján megírta a Jelenések Könyvét, mely görög nyelvű ókeresztény mű, az Apokalipszist, a világvégét vetíti elénk kissé kíméletlen formában. Hatalmas gyógyító erő sugárzik a szentéllyé kialakított barlangban, emiatt gyakran keresik fel keresztény zarándokok is.
Egy következő látnivaló lett volna Aspri Petra, a Kos szigeten levő rejtélyek egyike. Bár a hitelességhez hozzá tartozik, hogy erről már csak utólag, itthon szereztem tudomást, tehát maximum egy következő Kos szigeti nyaralás alkalmával kereshetnénk meg a helyet. Több térképen említik, de pontosan senki nem tudja hol van. Aspri Petra barlangja a történelem előtti korszak legfontosabb felfedezései közül talán a legfontosabb. Kefalosban, Zini környékén található valahol. A történészek szerint a barlang időben, a korai újkőkorszakra és a nagyon korai Bronzkorra tehető (i.e. 3000). Emberi kövületeket, és újkőkorszakbeli cserépdarabokat is találtak itt. Hát, talán ennyi.
Csodálkoztak, hogy milyen jól felkészültünk a szigetből, csak azt sajnálták, hogy a felét nem láttuk annak, amit szerettünk volna. Biztattak, hogy nem nagy baj, mert bármikor mehetünk újra, hozzájuk, és akkor bepótoljuk mulasztásainkat. Úgy legyen! Kérdezték, hogy nem kérünk-e valamit, és hogy így rákérdeztek, tényleg szívesen megettem volna egy mézes joghurtot. Kaptunk egyet-egyet, plusz egy-egy finom görög kávét is. Komolyan nagyon jó volt itt, és nagyon el voltunk keseredve, hogy nincs már egy napunk sem hátra. Először a nyolc nap alatt, rendesen összeszorult a torkom…
Vacsoránál mindketten moussakát ettünk, amit helyes kis kétfülű agyag edényben szervíroztak, pont akkorában, hogy egy adag beleférjen. Előtte koccintottunk Ouzo-val, amit mi szimplán csak az alkalom miatt búcs-Ouzo-nak kereszteltünk. Vacsi közben néha úgy véltem, mintha a szél, csendesedni akarna. Ez kicsit feldobott. Holnap még utoljára búcsút vehetünk a tengertől is, ha a sors, és a csillagok is így akarják. Costáék cicája eszement módon hízelgett, folyton bámult ránk, a szemét le sem vette rólunk. Valamit érzett, hogy az egyetlen pár, akiktől néha meglepetés falatkákat kap, távozni készül. Az étteremből kifelé menet, újból megrohamoztuk a képeslapos állványt, és az összes szép képeslapból, amit addig csak nézegettünk, vettünk egyet. Talán készültünk arra, hogy Kos szigetből, minden létező emléket begyűjtsünk, amíg lehet. Kértünk két deci bort, amit még egyszer utoljára a parton fogyasztottunk el, annak is nagy örömére, hogy csitulni látszott a két napja tartó vad szél. Nagy megelégedésünkre tényleg élvezhetőbb lett az időjárás, így viszonylag hosszabb ideig ott maradhattunk imádott tengerpartunkon. Végre úgy zárhattuk utolsó esténket, mint ahogy kezdtük az elsővel. Ücsörgés a tengerparton, miközben messziről hajómotor halk zúgása töri meg a csendet. Lábaimat bokáig a homokba fúrtam, és élveztem, ahogy a homokszemcsék vándorolnak lábujjaim között. Milyen jó lenne egy kicsit homokszemcsének lenni! Csak egy kicsit! Itt maradhatnék egészen őszig. Lassan összeszedtük magunkat, és elindultunk utolsó éjszakánkra saját kis tengerparti szobánkba. Két nap után megint kinyithattuk az erkély hatalmas üveg ajtóit is. Sokára aludtam el, de ma este végre nem a szél, hanem a tenger zúgására.


Nyolcadik nap. Búcsú, és indulás haza.



Reggel kicsit nyomott hangulatban ébredtünk. Nem volt semmi, ami zavart volna, hacsak az nem, hogy délután utazunk haza. Sokáig csak lézengtünk, nehezen szedtük magunkat össze. Ez nem igazság, hogy elvileg még kaptunk fél napot ajándékba a repülőgép délutáni indulása miatt, de ez a nap, már mégsem olyan, mint a többi. Nem nagyon tudtunk elvonatkoztatni attól, hogy este mát otthon leszünk, és ez megbolygatta a nap zavartalanságát, nem tudtunk mit tenni ellene. Azért reggeli után kimentünk a partra, mert a szél, mára tényleg elállt, nyoma sem maradt a három napos őrületnek. A parton mindegyik magyar társunk ott sétált, szomorúan, orrukat a homokban húzva, illetve szótlanul merengve a messzeségbe. Mi is beálltunk a sorba, és egy csapatként úgy festhettünk, mint a Himnuszból a balsors. Rajtunk kívül még mindenki fürdőruhában volt, de fürödni egyikük sem ment. Mi az utazós ruháinkban, mezítláb, nadrágunkat fél lábszárig felhajtva sétáltunk a parton. Mégis úgy döntöttünk reggel, előző napi elhatározásunkkal ellentétben, ma már nem fürdünk, gyászolunk. Már minden cuccunkat összepakoltuk, szenvedve vártuk az indulás időpontját. Mentünk volna már, meg nem is. Igazából sehol sem volt jó. Évivel és Péterrel, lassan, meg-megállva sétálgattunk a parton, beszélgettünk unokákról, munkáról, már itthoni dolgokról, próbáltunk talán kicsit ráhangolódni, átállni legalább gondolatban, a szürke hétköznapokra. Bár a tenger már szépen lágyan, jól kiszámítható módon hullámzott, ennek ellenére kellő távolságban álltam meg tőle, még a homok is porszáraz volt azon a helyen. Egyszer csak teljesen váratlanul hatalmasat lendült a víz, nagy erővel csapódott a bokámnak, és a nadrágom, a térdemig csurom víz lett. Meglepetésemben csak vigyorogtam hitetlenkedve. Péter és Évi is csak nézett, mert ők ketten egyáltalán nem kaptak a vízből, pedig ott álltak közvetlen mellettem. Hirtelen rám tört a nevetés. Ez kóstolgat engem! Visszasétáltunk a hotelbe, és mielőtt bekanyarodtunk volna szobánk folyosójára, Nina karon ragadott, hogy menjünk kaprit szedni! Hű, tényleg! Mára ígérte, hogy lesznek majd leszedhető friss hajtások. Kíváncsi voltam hova vezet, végre megmutatja a helyet, ahonnan kétnaponta begyűjti. Tényleg ott volt, a kőkerítés tövében, de istenemre, még akkor sem vettem észre, mikor rámutatott. Igénytelen gyomnövénynek néztem volna, lehet, hogy az is. Úgy tűnt, kőkeményen törte ki magát a kövek közül. Magasabb növényre számítottam, erre kaptam helyette egy földön kúszú-mászó valamit. Letördeltük az összes friss hajtást, gyönyörű, egészséges volt mind, és tény, hogy két nap alatt a semmiből jól megnőttek. Nina újabb egyedeket próbált találni, és volt is. Végül annyi hajtás lett, hogy bő kétmaroknyit nekem is adott, hogy itthon készítsem el, a lediktált recept szerint. Rettentő boldog voltam, gyorsan bebugyoláltam vizes papírba, és nylon tasakba. Aztán újra kimentünk a fedett verandára, lassan mindenki ott gyülekezett, mert közelgett az idő, hogy induljunk. Savvas és Costa ott sertepertélt közöttünk, látták hogy mindenki elég szótlan, és szomorú, ezért apró bolondozással próbálták oldani a hangulatot. Nina megint ott termett, kezében két tálkával. Egyiken kóstolót hozott a savanyított kaprijából. Nagyon finom volt! A másikat ajándéknak szánták, egy kézzel festett népművészeti tálka volt. Az aljára szöveget is írtak: „…Hogy mindig emlékezzetek ránk, és Kos szigetre: Nina, Savvas, Costa és Angela”
Azt hittem sikerül könnyek nélkül megúsznom. Tévedtem.
Hamarosan megérkezett a Neckermann busza. Costáék mindenki csomagját berakták a csomagtartóba. Aztán kezet ráztunk, megöleltük egymást, és felszálltunk a többi utas közé. Fájó szívvel néztünk a Costa Angela után. Néztük, amíg csak lehetett, amíg el nem kanyarodott a busz, aztán tőlünk nem megszokott módon, csendben, szótlanul zötykölődtünk a reptér felé. Mire odaértünk, kicsit helyrerázódott a lelkünk, és már vártuk, hogy Ferihegyen megláthassuk Petrát, és Balázst. Hazafelé gyorsan elröpült az idő, szinte varázsütésre itthon teremtünk. Kinyílt a tranzit ajtaja, és csillogó szemű gyerekeink ott álltak, és édesen figyelték, mikor bukkanunk elő. Két órája még úgy éreztem, semmi nem fogja kárpótolni az utóbbi 8 napot. Aztán ahogy megláttam, hogy ott vannak, hirtelen rájöttem, valami mégis. Ők!
            ......képeink......