Törökországi nyaralásunk, avagy a D400-as tour….. 1.rész

„Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál.”
                 Kosztolányi Dezső


                                   


                                Törökországi nyaralásunk, avagy a D400-as tour…
                                              (2011. szeptember 10.-24.)






Érkezés, Cirali…




„Na ez a nyaralás is meg volt!” – mondhatnám most, hogy már vége, és minden a terveim szerint sikerült. De ez annál sokkal, de sokkal többet érdemel, semhogy ilyen röviden, könnyedén, pipát biggyesztve túllépjünk rajta. Egyébként sem a „skalpgyűjtő” nyaralók csoportját erősítjük, akik azt sem tudják pontosan, hol is vannak, lényeg, hogy fogyjon a pénz, vagy mediterrán országban kifogásolják a hőséget. Mindig jól körbejárom, a hely nyújtotta adottságokat, és lehetőségeket, talán túlzottan is - vélhetik mások -, de ennek köszönhetően, szinte soha nem tévedünk el, soha nem derül ki, hogy mégsem ezt a lovat akartuk. Épp ezért azt hittem, Törökországgal kapcsolatban meglepetés már nem nagyon érhet bennünket, de tévedtem…Törökország messze felülmúlta minden elképzelésünket, félretolva minden előítéletünket és félelmünket, ami az irodamentes, saját szervezésű két héttel kapcsolatban, bármikor is felmerülhetett bennünk! Varázslatos országba csöppentünk, ahol az emberek kedvesek, segítőkészek, lazák, mindamellett pontosak, önmagukat nyújtják, és ezzel a legtöbbet adják, amit csak kívánhat ember egy idegen országtól nyaralása alatt. A Török Riviéra az a hely, ahol nem szálltak el az árakkal, és nem mozdul a szolgáltatás a felkapottsággal fordítottan arányosan, ahol csillag, spa és resort mentesen is bárhova bátran beülhet az ember enni, és inni, ahol együtt él a múlt a jelennel, és ahol védik, és dédelgetik azt, és ez nem csupán a történelmi Törökországra értendő, hanem familiáris kapcsolataikra is. Sehol nem láttam ehhez foghatóbb példáját az idősebb családtagok iránt érzett, és kimutatott tiszteletnek, mint itt, és ez nem színjáték! Valós, mélyről érkező, kötelességtudatból, és szeretetből fakadó dolog. Erre rögtön első szálláshelyünkön, Ciraliban láttuk a legszembetűnőbb példát.


Miután átvettük Antalyaban, a reptér melletti benzinkútnál a még itthon bérelt csodaautónkat, egy Hyundai Getz helyett, a kölcsönzős repertoárjában épp meglévő automata sebváltós, 1.6-os Ford Focust, megtankoltunk, és irány Cirali. Szerencsére a két autó közti méret és fogyásbéli különbség miatt támadt ijedelmünket kissé csillapította, hogy ugyan azon a potom áron vihettük egy hétig ezt is, mint a másikat vittük volna, ráadásul Zia, a kölcsönzős srác megerősített minket abban, hogy mihelyst tudja, lecseréli az általunk választott kisebb autóra. Ezt előre láthatólag arra az időpontra becsülte, mikor 6 nap után, Antalyán keresztül, elfoglalni készülünk harmadik szálláshelyünket Sidében. Szóval, miután minden papírt lerendeztünk, körbefényképeztük az autón már meglévő apróbb sérüléseket, amikre mutató ujjával rábökött, és kifizettük a teljes bérlés összegét, nekiláttunk megtankolni a szinte teljesen száraz autót, amúgy magyarosan. Néztük, miféle feliratok vannak egy török benzinkúton, hogy is kéne nekifogni. Fura érzésem támadt…gyanakvó tekinteteket éreztem a hátunkban. De mikor Péter határozott mozdulattal nyúlt a tankoló pisztoly után, mögülünk jól hallható „no!” felkiáltások hagyták el a benzinkutas személyzet ajkát. Fejünket nyakunkba húzva fordultunk hátra, hogy mi a szitu. Én Ziát láttam meg először, aki elképedve, tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Péter a levegőben a pisztoly után kotirgál, hogy levegye, és önkezűleg tankolja meg a kocsit.
„ No!! No Peter!! IT’S NOT EUROPE!!!” – mondta félig vigyorogva, mégis meghökkenve, de azért határozottan, utalva arra, hogy a tank megtöltése, itt a kutas dolga.
Hát ez jól kezdődik, gondoltuk magunkban. Erősen bíztunk benne, hogy hasonló „baklövéseket” nem fogunk produkálni többször, további felhőtlen nyaralásunk érdekében. Még felidéztük régmúlt idők emlékfoszlányait az automata sebességváltó használatát illetően, beizzítottuk a navigátort, búcsút intettünk Ziának, beültünk, és elindultunk, hogy végre megkezdődhessen a várva várt nyaralás!
Út közben rögtön eszünkbe is jutott szeretett anyósom sűrűn emlegetett szlogenje, amit akkor hallottunk, ha valami nagyon kellemetlen és elkerülhetetlen dolog előtt állt. Miután gyorsan végrehajtotta, tenyerét összecsapdosva, üdvözült mosollyal az arcán közölte: „na ezen is túl vagyok Katikám!…” Mi ezt egy kicsit továbbfejlesztettük, hogy alkalmazható legyen a mi kis szuverén életünkben is, így hangzik: „…na, ezen is túl vagyunk, mint mami a fürdésen…” Hát ezen is túl voltunk, nagy kő esett le a mellkasunkról, melytől jól láthatóan felszabadultabbak lettünk. Gyönyörű repülő utunk volt, a kocsi a fenekünk alatt, és közeledtünk Cirali felé, első 3 éjszakás tartózkodásunk helyszínére. Egyelőre ennél több nem is kellett! Péter nyomta a gázt, időnként sebességet váltott, és kinyomta a kuplungot. Ilyenkor az autó böffentett, és megvonaglott. Nekem tisztára olyan volt, mintha felgyülemlő röhögését próbálná visszafojtani, kevés sikerrel. Rég volt, hogy automata sebváltós kocsit vezettünk, hozzá kellett még szoknunk, legalábbis ezzel vigasztaltuk magunkat.
Időközben az is feltűnt, hogy a navigátor kütyü nem tölt szivargyújtóról. Kihúztuk, bedugtuk, újból kihúztuk, belöktük, forgattuk, semmi. Az is hamar kiderült, hogy Ciraliig nem fogja kibírni tartalék árammal, és hogy egy kirándulásunkon sem fogja kibírni az éjjel felszedett energiával, tehát valamit majd ki kell találnunk, bár tulajdon képpen ez volt, amivel a legkevésbé foglalkoztunk. Elvonta figyelmünket a csodálatos táj, amin haladtunk, a D400-as út, amit addig csak papírra vetve láttam, és amiről gyakorlatilag minden, a Török Riviérán fellelhető látványosság könnyedén elérhető. Lassan teltek a kilométerek, rájátszott még az állandó emelkedő is, amin elég lassan haladtunk, pedig Péter kitartóan nyomta. Végre elértük balra a ciralii elágazást. Lefelé a faluba hosszú, lejtős út vezetett, sokszor csak egy autónyi szélességű, olyan kanyarokkal, hogy leolvastuk a saját hátsó rendszámtáblánkat. Tele voltunk izgalommal, és várakozással, mikor érünk végre oda. Nekem fejben összeadódott a google föld, egy normál térkép, és a milliónyi fotó, amit a faluról korábban láttam, bennem volt az egész falucska. Tudtam, hogy át kell mennünk egy kis hídon, balra kanyarodik majd velünk az út, mellettünk jobbra pedig végig ott a tenger, és valahol egy végeláthatatlan út végén mégis ott lesz a mi panziónk is, az Ugur pensiyon. Minden pont úgy volt, ahogy elképzeltem. Cirali nagyon helyes kis üdülőfalu. Egymást érik a panziók, és éttermek. Emberek jönnek - mennek, mint akár a Balatonon is, nyaralók, és helyiek, egymástól jól megkülönböztethető öltözékben. Olvastam már róla itthon, hogy a nők zöme Törökországban tetőtől talpig, magát a lehető legjobban eltakarva jár, és hasonló képpen fürdik is a tengerben. Mégis roppant érdekes volt ezt személyesen is megtapasztalni, mi több látni, hogy ez nekik teljesen természetes. Nem szenvednek tőle, és úgy láttam, nem is zavarja őket, hogy más nők, túristaként járhatnak hiányosabb öltözékben. Feltűnt, hogy mennyire nők tudtak maradni ebben a zárt ruhában is, kendővel a fejükön, amiből csak a kedves mosoly, a sminktelen, de hangsúlyozott szemek és szemöldök, szép bőr, és fogak, tiszta, őszinte tekintet látszik ki. Ez az, amitől vonzó lesz, és érdekes a török nő.
Ezen elmélkedve, rá is találtunk a panzióra! Gyakorlatilag a legutolsó szállás volt a sétányon. Több kisebb nyaraló-szerű fa bungaló, és pár kőépület fogadott bennünket, melyek citrom, narancs, banán, és gránátalma fák koronái között hűsöltek egy jókora kertben, szemérmesen megbújva a kíváncsiskodó turista szemek elől. A kert közepén, egy szinte minden oldaláról nyitott, alacsony központi épület állt, mellette fák árnyékában az úgynevezett parkoló, kis gyalogúttal elválasztva az asztalokkal, székekkel, függőágyakkal felszerelt hangulatos kerttől, ahol mindennapi reggelinket, és vacsoránkat költöttük el. Este a kerti asztaloknál ülve, a fák lombjai közül becsüngő, színes török lámpa búrái tarkállottak, tovább fűszerezve az amúgy is emelkedett hangulatunkat. Nyugalom volt, és béke. Szerettünk itt lenni, egy igazi földi paradicsom volt!
Időközben megkaptuk a bungaló kulcsát, bedobáltuk cuccainkat, és gyorsan a tenger felé vettük az irányt. A széles parton gigantikus brokkolira emlékeztető fenyők kísérték utunkat, majdnem egész a vízig. Napernyők, nyugágyak, és speciális fémkosarak vártak bennünket, ez utóbbit a caretta caretta teknősök tojásainak védelmében borították a homokra, jelezve, hogy honnan várható a kisteknősök hajnali vándorlása a víz felé. Ciralii tartózkodásunk egyik oka épp ők voltak! Fürödtünk egy hatalmasat, aztán vacsora közben el is határoztuk, hogy másnap hajnalban kelünk, és kimegyünk pirkadatra, remélve, hogy részünk lehet egy ilyen teknősmentő akcióban. Beállítottuk az ébresztést hatra, aztán fáradtan, de pörgő aggyal, megpróbáltunk elaludni. Éjfél után nem sokkal, messziről jövő, csapatos kakaskukorékolásra ébredtem. Már épp kezdtem örülni, hogy távol vannak, mikor a kertben kószáló néhány kakas is vehemens kukorékolásba kezdett. Rövid időn belül, egy orbitális, bolygóközi baromfi-kongresszus kellős közepén éreztem magam. A távoliak kérdeztek, a mieink válaszoltak, és fordítva. Megvitatták az élet folyását, az aznapi élményeket, ki tudja még mit, de visszhangzott tőlük egész Cirali! Fél kettőkor messziről, nagyon halkan még csatlakozott hozzájuk a müezzin, aztán minden elsimult, már csak az ébresztőre keltem.
Kábultan, de kellő izgalommal pattantam ki az ágyból, majd gyors fogmosás, fésülködés után videót, és fényképezőgépet csőre töltve futottunk ki a partra Péterrel, nehogy lemaradjunk valami lényegesről. Gyönyörű reggel volt! A falut körbeölelő hegyek alá sűrű pára réteg ereszkedett. A nap, cirali beach tengerbe nyúló sziklái mögül kelt föl. Néhány öbölben ringatózó kalózhajó árbóca nyújtózkodott, hogy elérje, próbálta késleltetni, visszahúzni még, mindhiába.
Gigantikus mandulafenyőink ma reggel egész más fényben tetszelegtek, mindez vad fényképezésre, és videózásra ösztönözve. Közben néha meresztgettük szemeinket, hol van csődület a parton, ami a legbiztosabb jele a teknősök vízre szállásának, amit lelkes aktivisták kísérnek figyelemmel, és segítenek is, ha kell. Sokáig bóklásztunk a parton fel, s alá, de nagy bánatunkra aznap mindegyik a homokban maradt. Kevés az esélye persze, hogy pont azon az egy reggelen beinduljon egy fészek, mikor mi kisétáltunk miattuk, de nem lehetetlen. Most nem volt szerencsénk. A bébi teknősök idén megúszták, jövő nyáron viszont garantáltan nincs menekvés! Elmélázva ücsörögtünk még a parton a hűvös napfényben, tőlünk pár lépésre - nagy egyetértésben - a házaspár, akiknél laktunk. Hirtelen bevonultak a vízbe, majd pár perc frissítő fürdés után visszaindultak a panzió felé, megkezdeni következő, munkával teli napjukat. 7 körül mi is visszavonulót fújtunk. Akkor már éreztük, hogy megint nem lesz közönséges aznap a hőmérséklet, márpedig reggeli után a romokat készültünk felkutatni a part olimposzi végénél.


Ciralii tartózkodásunk második oka, az egykori líkiai területek tanulmányozása volt. Persze ebbe nem csak Cirali tartozik, hanem az egész, az antalyai öböltől Fethiyeig terjedő hegyvidéki, és tengerparti terület. Ebből egyenesen következik, hogy 6 nap erre (amit itt, és Patarában töltöttünk) csakis ízelítőnek jó, a teljes terület bejárásához úgy saccolom, legalább 2 hét kellene, vagy még több.
Hogy kik is voltak a líkiaiak? A történelem nem hagyott ránk olyan világos, és tiszta képet a líkiaiakról, mint más antik civilizációkról, pl. a görögökről. Azonban néhány kérdés és tény megválaszolható, ill. kikövetkeztethető. Maga a szó, „megvilágosodott népet” jelentett az antik világban.
A görögök ismerték és csodálták a líkiaikakat, mivel azok megoldottak olyan problémát, amely az antik világot összezavarta: például, hogy hogyan lehet a városállamok szabad vezetését összehangolni egy nagyobb politikai egység igényeivel.
A líkiaiak, olthatatlan szabadság és függetlenség iránti vágyukat sikeresen egyeztetni tudták a szövetség egységével. A líkiai köztársaság intézményét (az első ismert demokratikus unió) számos klasszikus szerző tanulmányozta. Míg a görög városállamok folyamatos harcban álltak egymással, addig a líkiaiak békében éltek egymás mellett.
Líkia fontos szerepet játszott a görög és a közel-keleti világban, mivel a két terület kulturális és stratégiai egyesülési pontjában helyezkedett el. Két szomszédos kultúra befolyása alatt volt, ennek következtében egy nagyon különleges művészeti stílus alakult ki náluk.
Ők voltak az egyetlen nem hellenisztikus népcsoport az antik világban, akiket nem neveztek „barbároknak”. Valójában olyan kép alakult ki róluk az antikvitásban, mint Svájcról a mai világban: keményen dolgozó gazdag nép, semleges a világ eseményeivel kapcsolatban, szenvedélyesen védi szabadságát, és konzervatívan ragaszkodik ősei hagyományaihoz.
Líkia volt az utolsó régió a Földközi-tenger partján, amelyet a római birodalom provinciaként elfoglalt, sőt a Líkiai Unió ez után is sokáig megtarthatta autonómiáját.
Nagyon sok emlékük, különösen gyönyörű síremlékeik - melyek magukban foglalják őseik kultuszát - színesítik az egész délnyugati török tengerpartot Phaselis, és a fethiyei öböl között.
Speciális kormányzati formájuk mellett, a líkiaiaknak volt egy szokásuk, amely szokatlan volt a görögök számára. Hérodotosz feljegyzései szerint, az anyjuk nevét használták az apai név helyett. Ha egy líkiait megkérdeztek felmenőjéről, az anyja nevét adta meg. Amennyiben egy polgárasszony együtt élt egy rabszolgával, a gyerekük szabadnak született, ellenben ha egy polgár - még ha előkelő származású is - együtt élt egy idegen nővel, gyermekeit nem övezte tisztelet. Valószínű, hogy Herodotosz, egy ősi líkiai szokásjogról ír, mivel a líkiaiak és a görögök kulturális egyesülése után, a görög-líkiai feliratok az apa alapján azonosítják már gyermekeiket. De elképzelhető, hogy a líkiaiak a magán életben megtartották a matriarchális rendet, csak a közösségi megnyilvánulásokban és a sírfeliratoknál még betartották a görög szokásokat. Mindeddig senki sem tudta megválaszolni ezt a kérdést.
Figyelemre méltó az is, hogy a nők elnökölhettek a nemzetgyűlésben, amit minden évben megtartottak a líkiai nemzeti kegyhelyen, Letoonban. Ez az ősi Anatólia matriarchátus maradványa.
A líkiaiak anatóliai eredetű népcsoport. Saját írásjeleket használtak, egészen az i.e. 3 században bekövetkezett görög adoptációig, és saját Indo-európai nyelvet használtak, amely nagyon közeli rokonságot mutat a Luwian és Hettita nyelvvel.
Karataş-Semahoyuk területén (közel Elmali-hoz) végzett régészeti ásatások során előkerült agyagedények bizonyítják, hogy a terület lakott volt az i.e. 3. évezredben. Továbbá a tény, miszerint a líkiai helységnevekben előforduló „-nd”, „-nt”, „-ss” (Kalynda, Arykanda, Telmessos, Idebessos) megtalálható számos az i.e. 4. évezredből származó anatóliai helységnévben, lingvisztikailag is igazolják a helységek korai időben történt alapítását.
Tudjuk azt is, hogy a líkiaiaknak erős tengeri és szárazföldi haderejük volt már az i.e. 2. évezredben, és egy független, erős államot tartottak fenn.
A legelső történelmi írásos emlékek a líkiaiakról a kései bronzkorszakban ( kb. i.e. 1500 -1200) jelentek meg Egyiptomi, Hettita és Ugariti (Szíria) feljegyzésekben. Ezekből megtudhatjuk, hogy a líkiaiak („Lukka” néven szerepelnek ezekben az írásokban) részt vettek a Ciprus elleni kalóz akciókban i.e. 1400- körül, a hettita hadsereg egységeként küzdöttek az egyiptomiak elleni háborúban a Kadesh-ért folytatott küzdelemben i.e. 1295-ben. Ami érdekes ezekben a korabeli forrásokban, hogy a líkiaiakra mint „Lukka”, „Lukki” vagy „Ruw-ku” hivatkoztak, miközben a líkiaiak sohasem használták ezeket a kifejezéseket magukra. Önmagukat Trmmli (Termilae in Greek) nevezték, az országot Trmmisa-nak hívták. Néhány etimológiai feltevés a nyelv nevének (trm̃mili) erdetére vonatkozóan: a luvi tarmi (= hegyes tárgy) és *tarmašši (= hegyvidéki) szavakra vezethető vissza. Eszerint jelentése: „hegyiek, hegyi emberek”.
Líkia, mint autonóm tartomány a bizánci időszakig (395 -1176 körül) létezett, vélhetőleg szerepet játszott a perzsa birodalom (i.e. 545 -333) és Brutus által fémjelzett római zsarnokság (i.e. 42) között kialakult zavargásokban.
A görög legendákban a líkiaiak mint a trójaiak szövetségesei jelennek meg először a Trójai háborúról szóló legendában. „ A távoli Líkiából és az örvénylő Xanthos-ból érkeztek a líkiaiak Sarpedon és a hős Glaucus vezetésével” (Herodotosz). A „Heroon of Trysa” dombormű, az egyik legjelentősebb líkiai archeológia lelet (jelenleg a bécsi Kunsthistorische Museum tulajdona) egyedülálló a klasszikus művészeti leletek közül, mivel a trójai háborút nem a görögök, hanem a trójaiak szemszögéből ábrázolja.
Líkia mitológiai szereplői gyakran, mint a mítikus hős, Bellerophon leszármazottai jelennek meg.
A korai líkiai történetek a Xanthos folyó völgyére korlátozódtak és csak a későbbi klasszikus időkben terjedtek északon az Indus folyóig (Dalaman Çayi) keleten Phaselisig. Néhány tudós úgy véli, hogy Líkia politikai határa az ország perzsa megszállásáig (6. század), nem terjedt a Xanthos völgyénél tovább.
A líkiaiak külső megjelenéséről nem sok leírás maradt. Jellegzetes volt viszont a Líkiaiak hajviselete, főleg a korai időkben. Polyaenus ír egy Charimenes nevű emberről, akinek úgy sikerült szökését megvalósítani Líkián át, hogy parókát viselt. Oeconomica története szerint Mausolos Hyparkos a líkiaiakat a hajuk hossza alapján adóztatta. Hosszú hajú líkiaiak jelennek meg néhány domborművön, a limyrai szarkofágon, néhány fémpénzen és a British Múzeumban található ezüstfejű vázán is. I.e. 480-ban a Líkiaiak 50 hajóval csatlakoztak Xerxes perzsa király Görögország ellen induló inváziós seregéhez. Herodotos írásában szerepel egy leírás a líkiaí legénységről:
„ Lábvértet és mellvértet viseltek. Somfából készült íjuk volt nád nyílvesszővel, amin nem volt toll, és gerelyt is hordtak magukkal. Kecskebőr átalvető volt vállukon, kör alakú tollas kalap a fejükön. Tőrt és hasító horgot is viseltek.” Ez a leírás is azt mutatja, hogy a líkiaiak öltözete és megjelenése jelentősen eltért a többi kis-ázsiai csapatétól, akik görög fegyverzetet viseltek.
Ezekkel az információkkal, és fél liter vízzel a tarsolyunkban indultunk útnak, hogy bebarangoljuk az olimposzi romterületet. A faluszéli parkolóig kocsival mentünk, aztán tovább gyalog, végig a tengerparton. Lábunk hol a kavicsokon botladozott, hol a tűzforró homokba süppedt bokáig, ennek ellenére hajthatatlanok maradtunk. Erőltetett menetben nyomtuk percenként a métereket, Péter egyre sűrűbben kérdezte, meddig megyünk még. Én is csak sejtettem, hogy a hatalmas szikla mögött ott a cél. A patakot már láttam, amint a tengerbe torkollik, tudtam, nem vagyunk túl messze. Mellettünk mindenütt strandoló emberek, szellemileg hibátlanok, csak mi gondoltuk úgy, hogy a hőségben romokat kell néznünk. Kezdetben butaságnak tűnt az ötlet, aztán a látvány kárpótolt bennünket minden elszenvedett „kínért”. Vizünk mondhatni el is fogyott, mire a bejárathoz értünk, de onnantól hűvösebb szakasz kezdődött. Egy hosszú, árnyasabb sétány végig az Akcay patak mellett, mely ahogy beljebb értünk, kisebb tóvá szélesedett. Útját, és az egész környéket végig babérfák, píneák, mindenféle örökzöldek, virágzó leanderek, olajfák követték, uralták. Ebben a buja, de mégiscsak szeptemberi mediterrán erdőben játszottak számháborút a romok, melyek a líkiai és bizánci kultúra nyomait idézve bukkantak elő váratlanul hol itt, hol ott. Utunkat kabócák fülsiketítő cirpelése kísérte, így jártuk be a területet, amennyire csak lehetett. Török testvéreink szerencsére gondoltak a hőséget kevésbé tűrő túristákra is, és félúton hideg üdítős, ayranos, gözlemés, pancakés, kávés - fagyis pihenőhelyet állítottak az éh, de leginkább szomjhalál elkerülése érdekében. Elsőkként próbáltuk ki, és pár perc után ismét frissen, új erőre kapva folytattuk a sétát. Néha-néha letértünk a fő csapásról, kisebb ösvényeken haladtunk tovább, újabb ősi sírokra, ókeresztény templom maradványaira, antik színházra, római fürdőre, és más, elmaradhatatlan részeire akadva a romvárosnak. A várost egyébként a hellenisztikus időszakban alapították, nevét a közeli hegyről kapta: Olympos, avagy török nevén Tahtalı Dağı. 2365 méteres magasságával, gleccsereivel méltó vetélytársa „eredeti” görög névrokonának. A kr. előtti 1. században Olympost még Cilician kalózok ostromolták, aminek kr. előtt 78-ban egy római hadvezér, nevezett Servilius Isaurieus vetett véget azzal, hogy a várost a Római Birodalomhoz csatolta.
Valamikor kora délután vetettünk véget a felderítő körútnak, mikor visszakanyarodva újból elértük a tengert, csak már a patak túlsó oldalán. Visszavergődtünk a kocsihoz, aztán vissza a panzióba. Kifújtuk, és felfrissítettük magunkat, gondoltuk mára elég volt, nem megyünk sehova, legfeljebb egy hatalmasat fürdeni a kristálytiszta tengerben! Nem tartott sokáig az elhatározás, újra hajtott a vágy, megismerni az ismeretlent, mivel a harmadik, de legfontosabb dolog még hátra volt, amiért Ciraliba jöttünk. Már csak az volt a kérdés, hogy vacsora előtt, vagy után induljunk megnézni Kimérát, Chimaerát, Yanartaşt, a lángoló hegyet, amelyről annyi monda kering, és ami a maga nemében egyedülálló a területen, vagy talán a világon is, és most itt van mellettünk, pusztán egy kőhajításnyira! Közben vészjóslón felkerekedett a szél is, nem tudtam mire vélni. Nálunk ezt általában vihar követi, ezért jobbnak találtam megkérdezni az egyik srácot, minek köszönhetjük ezt a fordulatot az időjárásban.
Kérdeztem nagy szél van….lesz eső is? Mert készülünk Yanartasra! Nézett rám furán…
- Rain?? Hahhaha!! No, no rain! Just wind!- válaszolta, mint aki tökéletesen tisztában van a helyi időjárási fordulatokkal, és ez valószínűleg így is van.
Végül úgy döntöttünk, a vacsorát Kiméra utánra halasztjuk. Már figyeltük előző este, hogy mikor kezd sötétedni, mikor kellene elindulnunk, hogy még elemlámpa nélkül felérjünk, és meddig maradhatunk, hogy sötétben, de vacsoraidőben vissza is érjünk. Megegyeztünk, hogy fél hétkor indulunk, fél nyolcra biztos felérünk, akkorra már alkonyodik, és fél 9-9-re újra lent is lehetünk, hogy még együnk aznap valamit. A gyalogút megközelítőleg egy kilométer, amit később úgy ítéltünk meg, talán jobban közelítünk a valósághoz, ha azt mondjuk, egy kilométerszer kilométer befogójú háromszög átfogóján meneteltünk felfelé. Időben nekünk talán 30 perc volt, vagy kicsit több. Nem sokat törődtünk ezzel, mint ahogy azzal sem, hogy az út utolsó méterein négykézláb, fogunkkal a kövekbe kapaszkodva küzdöttük fel magunkat, mert a felfelé vezető út ugyan erőt, és kitartást próbáló, de varázslatos volt! A kis, kövekkel kirakott, lépcsőkkel tarkított hegyi ösvény, az időnként előtűnő hatalmas, magányos, szürke, gömbölyded sziklák, az isten tudja mióta állnak már ott? A fenyőerdő illata, ami bennem inkább valami fűszer aromáját idézte, mind, mind leírhatatlan élmény! És még fel sem jutottunk a lángokig! Az összhatást csak az 50 méterenként, az út mellé kirakott bádog kukák rontották, de Péter szerint azért tették őket oda, hogy az ember tudja hova kiköpni a tüdejét menet közben! Ahhoz képest, hogy nem egy egyszerű kirándulás ez, legalábbis a magunkfajta 50 éves kategóriának, elég nagy volt a jövés – menés! Fiatalok kettes, hármas csoportokban, családok kisebb gyerekekkel, idősebbek, többen inkább helyiek, és néhány elkötelezett idegen, akik vették a fáradságot, és utána néztek a látnivalóknak a hálón, mint mi. Nagyon vegyes volt a társaság. Sokan már lefelé jöttek, de felfelé is mentünk néhányan. Egyszer csak, a közeli-távolból hangfoszlányokat hallottunk! Jöhetett, talán úgy bő 50 méterről. Nézegettünk körbe, nem láttunk senkit! A hangokat egyre erőteljesebben halottuk, ahogy közeledtünk. Biztosak voltunk benne, hogy megérkeztünk. Az út egy düledező rom boltíves bejáratához vezetett, amit fák öveztek, és hogy, hogy nem, a mögötte lévő terület teljes takarásukban maradt. Egyre jobban kellett nézni hova lépünk, mert az út 8-10 méteren keresztül, a nagyobb kövektől nehezen járhatóvá vált. Mintha a természet is hatásvadász játékot űzne velünk! Botladoztunk a sárgadinnye méretű sziklákon, erősen a lábunkat figyelve, és mikor átértünk a bejárati boltíven, és felnézhettünk, elénk tárult az egész csoda, amiért elindultunk! Jókora területen, sűrű fenyőerdő ölelésében, az összefüggő, galambszürke, kopár kőzet közül helyenként, és teljesen szabálytalan eloszlásban lángcsóvák törtek a felszínre! Volt talán egy tucat, vagy még több! Kisebb, és nagyobb, és ahogy néha közelebb hajoltunk, láttunk a kőzet réseiben szinte csak parázsló gócot is. A fél futballpályányi területen, mintha sok kis tábortüzeket gyújtottak volna. De nem tábortűz ez! Egy misztikum, egy felfoghatatlan alkotása a természetnek! Geológiai szempontból a sziklák közül felszínre törő természetes metángáz - kitörésekről van szó, melyek 2500 évvel ezelőtt öngyulladás során belobbantak, lángolni kezdtek, és azóta is folyamatosan égnek! Se szél, se eső el nem oltja! No de térjünk vissza kicsit a mitológiához!
Bár eltérő történetek szólnak Kiméra születéséről, az egyik elfogadott legenda szerint Tüphón, a szamárfejű, hüllőtestű és ugyancsak kígyókat formázó sokkarú szörny, illetve a félig nő, félig kígyó Ekhidné gyermekeként látta meg a napvilágot, még megannyi másik szörnyszülött társaságában. Lükia királya, Bellerophón segítségét kérte, hogy győzze le a szörnyeteget, amely már évek óta súlyos csapásokat mért az országra. A fiatal férfi, mielőtt harcba indult volna a Kiméra ellen, látnokhoz fordult jóslatért, aki azt tanácsolta neki, szelídítse meg Pegazust. Bellerophón megfogadta a jós szavait, és a szárnyas ló hátán indult a csatába a tűzokádó Kiméra ellen. A szörnyeteg nem tudta elfogni a túl magasan repülő hőst, aki több száz nyílvesszőt lőtt ki rá. Végül a harcos, lándzsája végére óriási ólomdarabot kötött, amit aztán Kiméra szájába dugott. Amikor a szörny tüzet akart fújni, hogy megölje támadóját, az ólom megolvadt a szájában, végigfolyt a torkán, és elpusztította. (Ez csak egy személyes megfigyelés, de itt a kőzet, színe, és felszíne alapján valóban inkább olvadt, és sima felületű matt fémhez hasonlítható)
Bár Kiméra története a kis-ázsiai Líkia térségéből ered, ábrázolása teljes mértékben a görög hagyományokat követi, hiszen leginkább vázákon láthatjuk viszont. Az első kiméra ábrázolások, amelyeket a történészek körülbelül i.e. 670-re tesznek, a korinthoszi vázákon jelentek meg, így feltehetően a Kiméra és Bellerophon csatája az egyik legelső mitológiai jelenet, amelyet megörökítettek az akkori kor művészei. Ezek a rajzok, festmények később aztán megváltoztak, és a Kiméra egy önálló díszítő motívummá vált, míg Bellerophon és Pegazus párosa külön egységet alkotva szerepelt a későbbiekben. Egyes feltételezések szerint a tűzokádó, kecskefejű lények már korábban is megjelentek más hagyományokban, így elképzelhető, hogy a Kiméra (ha nem is e név alatt) már korábban megszületett. Nem is beszélve arról, hogy az ősi Egyiptom istenségei között is megtalálható a tűzet okádó oroszlán (nagyjából háromezer évvel a görög kultúrát megelőzően), amiről Kiméra alakját megformázhatták. ( Ha ez igaz, akkor a Kiméra már i.e. 3000 körül egy működő vulkán volt, tudniillik Óegyiptom története nagyjából ekkor kezdődött, Kiméra mostani állapota pedig egy lenyugodott ex-vulkáni állapot, mely 2500 éve a felszínre jutó metángázok miatt folyamatosan ég. Azért ez több mint felfoghatatlan, még a fejlett civilizációk számára is, így nem is csoda, hogy ilyen hihetetlen történetet kerekítettek a jelenségnek a régmúlt idők népei az évezredek folyamán)
Az Aeneis 6. énekében ismét felbukkan a „lángköpő Chiemaera”. Servius Honoratus azt írja kommentárjában, hogy minden számottevő vélemény szerint Líkiából ered a szörny, ahol van is egy vulkán, amely az ő nevét viseli. A hegy lábánál hemzsegnek a kígyók, lejtőin legelők vannak, meg kecskék, a csúcsából lángnyelvek csapnak ki, s ott van az oroszlánok odúja; e különös magaslatnak mintegy metaforája a Kiméra.
Határozottan tanúsíthatom, hogy kígyókkal nem találkoztunk, kecskék sem voltak, sőt oroszlánok sem, ha valakit ez tartott eddig vissza, eztán menjen bátran! Viszont a lángnyelvekért biztos, hogy többször is megmásznám a hegyet!
A rengeteg elkészített fotó, és videó után megpihentünk kicsit az egyik lángnyelv mellett. Jó hely ez az ücsörgésre, gondolatok rendezésére. Különleges erővel bír, mely az odaérkezőt csendre, szerénységre, alázatra, és áhítatra inti. Észre sem vettük, suttogtunk automatikusan, mint ahogy a többiek is. Csak a fényképező gépek folyamatos kattogását lehetett hangosan hallani. Közben teljesen ránk is sötétedett, kezdtek lefelé csorogni az emberek. Rajtunk kívül, már csak egyvalaki volt ott. Bár nehezemre esett, de jeleztem, hogy mennünk kéne nekünk is. Péter szemmel láthatólag nem készült még indulni, hatalmába kerítette a hely szelleme, ahogy engem is. De a józanész úgy diktálta, mennünk kell, az elemlámpa ellenére se mi legyünk az utolsók. Vonakodva, de elindultunk lefelé. Biztos voltam benne, hogy nem találkozunk már senkivel, de tévedtem! Néhány kisebb csoport jött velünk szembe, sőt, mikor leértünk a bejárati nagy tisztásra, legnagyobb meglepetésemre egy turistabusznyi ember vett jegyet, hogy elinduljon felfelé. Szegények! Még nem tudták, mire vállalkoztak!:)
Hamar visszaértünk a szállásra, kocsival a hegy lábától, csak kb. 5 perc az út. Még vacsorára is volt idő kint a kertben. Míg hozták a salátát, omlettet, a kenyeret, készítettem magunknak egy-egy finom teát, Péter pedig böngészte kicsit a netet. Jó volt így, hogy tudtunk érintkezni a gyerekeinkkel, és mindig tudták, hogy minden rendben. Hiába, most már ők aggódnak értünk! Időközben kész lett a vacsi, amit jóízűen el is fogyasztottunk néhány cica társaságában. Érdekes, észrevettem, hogy a török macskák sokkal egészségesebbek, tisztább, fényesebb és rövidebb a szőrük, mint görögországi társaiké. Nyugodtabbak, és sokkal jobban szeretnek ücsörögni az ember közelében, még akkor is, ha egy falat sem esik le nekik az asztalról.
Vacsora közben meg hánytuk-vetettük, hogy hány éjszakánk is van még itt, mi is az, amit még meg kellene néznünk, míg itt vagyunk, és rájöttünk, hogy elég rosszul állunk az idővel, de főleg a benzinnel, mert míg Antalyatól eljutottunk Ciraliig, elfogyott egy teli tank csaknem negyede. Ha így folytatjuk, nem sok helyet tudunk felkeresni, vagy igen, de akkor még a jövő évi keresetünket is benzinre költjük. Tanakodtunk, hogy Phaselis, vagy a Demre – Myra – Kekova kirándulás maradjon-e ki. Nekem mindkettőért megszakadt volna a szívem, de Péterre hagytam a döntést. Aztán végül úgy látta, mindkettő menni fog, mert Demre félúton van Patara felé, így kis kitérővel oda is elmehetünk majd, Phaselis pedig hát ott van Ciralitól 20 km-re, egyértelmű, hogy akkor a következő napi programunk ő lesz! A probléma pozitív kimenetele megkönnyebbüléssel töltött el mindkettőnket, mindjárt jobban éreztük magunkat! Rögtön eszembe jutott Phaselis mellett Ulupinar is mint lehetőség, mert van ott egy hangulatos kis étterem, az Ulupinar Botanic Restaurant, és ennünk meg úgyis kell valahol!
Most, hogy így minden elrendeződött, és még nem voltunk túlzottan álmosak sem, eldöntöttük, hogy kisétálunk a partra! Láttuk már hajnalban, hát látnunk kell éjjel is! Elindultunk!...Fantasztikus este volt! Kellemes, lágy, langyos szellő lengedezett. Totális telihold volt, mindent tökéletesen láttunk. Láttuk a ciralii part fura fenyőit kirajzolódni a holdfényben, a parton felsorakozó napernyőket és ágyakat, láttuk és hallottuk a hullámzó tengert, a rajta ringatózó kalózhajóinkat! Kevés ennél szebb dolog van az életben, és mi láttuk szinte mindet egy napon! Akkor még nem tudtuk, mi minden egyéb is vár ránk ezen a vidéken!
Mire szentimentális lázálmomból felocsúdtam, Péter már fürdött! Igaz is! Hogy ez nekem miért nem jutott eddig eszembe! Én is ledobáltam a ruháimat, és csak úgy fürdőruha nélkül, én is becsobbantam a vízbe! Félelmetes érzés volt. Főleg ráeszmélni, hogy miféle ragadozó halak indulhatnak el esti portyájukra, amiről mit sem sejtünk…Eszembe jutott számtalan erre vonatkozó film, amit láttam, és amitől nem lettem nyugodtabb! Feszengve lestem a vizet magam körül, és leesett az állam, hogy a mellkasig érő, kristálytiszta vízben, a teliholdnál, tökéletesen leláttam a tengerben, egész a lábujjamig! Ez annyira meglepett, hogy már nem is érdekeltek tovább a ragadozók, hagytam, hadd cibáljon a víz, tegyen amit akar, hasonlóban úgysem lesz egyhamar részem. Miután kifürödtük magunkat, kiültünk egy-egy napágyra szárítkozni. Törölköző sem volt nálunk, hagytuk, hogy a szél tegye a dolgát. Fantasztikus idő volt, sem a vízben, sem vizesen a parton nem fáztunk! Ücsörögtünk, beszélgettünk, újból megállapítottuk, milyen szuper helyre csöppentünk! Egyszer csak halk beszélgetésre lettünk figyelmesek! Mindkettőnkben megállt az ütő! Egy orosz anyuka, meg a lánya hogy, hogy nem, észrevétlen megbújva, elejétől a végéig látták fürdőzésünket. Nem tudom, hogy nem vettük őket észre, pedig biztosak voltunk benne, hogy rajtunk kívül nincs ott más! Egy pillanatra kicsit szégyelltem magam, aztán gyorsan túlléptem a dolgon. Azzal vigasztalódtam, még mindig jobb, hogy ők láttak, mintha egy helyi család nézte volna végig tevékenységünket. Meg azon is gondolkodtam, vajon ha így lett volna…egy török börtönben kötünk ki a közszemérem megsértése miatt, mert nincsen rajtunk ruha? Az mondjuk még most sem volt, ezért drukkoltam, hogy végre megszáradjunk, és felöltözhessünk! Félig még vizesen, de magunkra kaptuk ruháinkat, és a híressé vált mondattal hagytuk el a partot: „...ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!!”
Beértünk a kertbe, búcsút intettünk az asztalnál ücsörgő, függőágyakban lengő török családtagoknak, házijainknak, és bungalónkba érve, a napi élményektől még mindig bizseregve, megpróbáltunk elaludni. Eltelhetett már talán öt perc is így, síri csendben, mikor egy fura, mélyen a gyomorból feltörő, kurrogó hang - emberihez hasonló, de annak mégsem mondható - hallatszott kintről, a szomszéd bungaló felől, a nyitott ablakon keresztül. Az egész nem tartott csak 1-2 másodpercig, és amilyen hirtelen feltört, olyan hirtelen eltűnt, ott a gyomorban, ahonnan jött.
- „Mi a jóisten volt ez?”kérdeztem döbbenten, de óvatosan, mert azt gondoltam, Péter már lehet, hogy alszik.
- „Mit tudom én! Szerintem a müezzinnek lemerült az akkumulátora!” – válaszolta lakonikus nyugalommal, mint aki ezt komolyan is gondolja.
Percekig ezen a mondatán vihogtunk, belőlem időnként még később is feltört a nevetés, mikor eszembe jutott, mert tényleg pont olyan volt, mint mikor egy régi, szalagos magnó alól kihúzzák az áramot, és kénytelen-kelletlen megáll, megnyújtva, és elmélyítve a szalagról hallható normális beszédhangot. Valójában azt hiszem, egy hormonjaitól szenvedő bakmacska volt nevetésünk tárgya, csakis ők képesek effajta hangokat hallatni.


Ma normális időben keltünk, nem hajtott semmi kora reggeli program. Kellemes napnak ígérkezett ez is, pont, mint az előző. Reggelire puha kenyeret, helyi sajtokat, felvágottat, főtt tojást, vajat, helyi mézet, és dzsemet, uborkát, paradicsomot, házi lila - és zöld olívabogyót szedtünk a tányérra, görög - és sárgadinnye szeleteket, méz édeset, és már nem is emlékszem, mi minden közül választhattunk volna még, a rendhagyó, de annál tökéletesebb helyi török ízek közül. Volt frissen facsart narancslé, kávé, tea, almatea a reggeli utánra. Mindezt a kertben - ott ahol egyébként is szívesen ücsörögtünk esténként - fogyasztottuk el, árnyat adó lombok alatt, elmaradhatatlan cicáink társaságában. A háziak mindig velünk egy időben étkeztek. Először fura volt, nem találkoztam még hasonlóval, de végül is kedves, családias hangulatot generált, így egész megtetszett ez a szokás. Feltűnt egy nagyon idős ember is. Sápadt, májfoltos hamu bőre, őszes haja miatt kezdetben nem is gondoltam töröknek, inkább valahonnan Európából, északról valónak. Mindig elég sokára, csak vánszorogva érte el valamelyik kerti asztalt. A két fiatal srác, a panzió talán tulajdonosai - de mindenképp fő koordinátorai – úgy körbe ugrálták, míg elérte a széket és leült, azt hittük valami nagyon fontos vendég lehet. Így volt ez első nap este, másnap reggel, és így tovább, egész mostanáig, mikor is rájöttünk, hogy ő a nagypapa. Lassan lépdelt, néha nyöszörgött is egyet az izületei miatt, de szemmel láthatóan élvezte az unokák sertepertéjét, nyüzsgését, hogy alátolják a székét, mikor leül, és ahogy kiszolgálják, és imádják. Hirtelen megszámoltuk, minimum 5 fiú rohangált körülötte, persze az is lehet, hogy 3 ebből azonos volt, csak nem tudtuk tempójukat szemmel követni. Felvették, amit az öreg véletlen leejtett, lesték előtte az asztalt, hogy tiszta-e, minden stimmel-e, ha valami hiányzott szó szerint futva hozták, végül elétettek egy török bőségtálat, és jöhetett a jól megérdemelt reggeli! Mikor végzett, ugyan ilyen figyelemmel és gondoskodással pakoltak el mindent, mozdulataikból szeretet és odaadás sugárzott.
Miután végeztünk, most is, mint mindig, megköszöntük a srácoknak a reggelit, a család többi tagjának pedig intettünk elfelé menet. Mindig nagyon kedvesen reagáltak, kezdettől, mintha családtagnak intenének vissza, persze nem hiszem, hogy kivételes helyzetben voltunk bármi miatt is, ilyenek ők – törökök – mindenkivel.
Viszonylag rövid idő alatt indulásra kész állapotba kerültünk, és máris útban voltunk Phaselis felé. Hamar odaértünk, hiszen csak 20 km-re volt Antalya irányában. Szinte alig kellett befelé haladni a leágazást jelző tábla után, máris ott volt a főbejárat az ókori városhoz. Kocsival mentünk tovább, kicsit ugyan több volt így a belépő, de gyalog megtenni elég hosszú lett volna. Ha Phaselist említik bárhol a világon, biztos, hogy tripla öbleivel együtt említik, mert öbleitől elválaszthatatlan ősi, líkiai település, melyet az i.e. 690-ben Rodoszról érkezett törzsek alapítottak. Egy nagyobb, és tőle talán 100 méterre két kisebb öble van, ez a kettő szinte egymás mellett szorong. Felülről az egész egy Y-ra hasonlíthat, melynek felső végeinél a két kicsi öböl, alsó száránál az egy nagyobb foglal helyet. Őket az Y hosszú szára köti össze, az egykori 24 méter széles kövezett főutca, melyet jobbról, és balról a fürdő, a templom, a színház, és az agora tett egykor mozgalmassá, és amely utcát mindkét oldaláról végig antik oszlopok díszítenek. Az egész apró romváros az utca végéről visszanézve, távolban a kisebb öböllel, hatalmas, öreg fenyőfák árnyékában, egyszerűen festői! Csatlakozik mindehhez az a különös fűszeres illat, amit azóta mindig érzek, mióta a környékre érkeztünk. Az antik időkben Phaselis, Nagy Sándor kedvelt nyaralóhelye volt, és így, hogy már láttam, ezen egyáltalán nem is csodálkozom. Csak az nem fér a fejembe, hogy rajta kívül hogy fért el, ezen a pici kis félszigeten, az egész őt körülrajongó népek hada, az udvartartás, mert biztos nem voltak kevesen.
A legjobb állapotban a színház maradt meg, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az Olymposra! Kicsit leültünk az ódon kövekre, közben odalent valaki az akusztikát vizsgáztatta. Krákogott, huhogott, rövideket nyikkantott, ahogy azt ilyekor szokás. Kínomban körbekalandozott a tekintetem, és a színház két jókora köve között egy kapri bokrot pillantottam meg. Két éve próbálok kaprit gyökereztetni ágról eredménytelenül. Most más jutott eszembe. Szeptember van, ilyenkor már rég termőre fordult! Határozott léptekkel indultam el, hogy erről megbizonyosodjak, és igazam is volt! A kis kapri bokron számtalan termést találtam, le is szedtem bő maroknyit, és gyorsan a hátitáskámba dugtam! Most már senki nem állíthat meg, hogy tavasztól ne én legyek Magyarország egyetlen kapri termesztő mogulja!
Phaselis egyébként virágkorát a római korban élte, rövid idő alatt fontos kikötő és kereskedelmi központtá vált. Hadriánus császár is járt falai között, ezért az ő tiszteletére, az Agora legnagyobb öbölre néző végénél hatalmas kaput emeltek. Ebből mára szinte csak a tartópillérek maradtak, többi része mellette szétszóródva látható, köszönhetően a közben dúló földrengéseknek. Volt Phaselisben egy Athene templom is, amelyben egykor megtalálható volt Achilles híres lándzsája is. Ezen kívül itt született a híres költő és szónok Theodectes, és nem utolsó sorban a hely egykor híres volt rózsáiról is, melyekből ismertté vált esszenciákat vontak ki.
Miután kigyönyörködtük magunkat a színházból nyíló fantasztikus kilátásban, és összeszedtem minden kapri magot, elindultunk a legkisebb öböl felé. Néhány fürdőző volt már, így mi is csatlakoztunk hozzájuk. Phaselisben szerencsére nem épültek éttermek, bárok, és semmi olyan létesítmény, ami a túristák ellátását szolgálná. Az egyetlen pont, ahol hideg innivalót, és némi szendvicset vehet magához az ember, egy pici, ponyvával ellátott csónak abban az öbölben kikötve, ahol épp strandoltunk. Nem sokat teketóriáztunk, hamar magunkba diktáltunk egy-egy üveg jéghideg üdítőt, úgy ahogy voltunk fürdőruhában, az antik köveken ücsörögve a parton. A hűsítő, jó egy órás pancsolással együtt tökéletes felüdülést jelentett az izzasztó séta után. Gyomrunk már jelzett, hogy előző nap ebédet ígértem kellemes helyen, így felvettük a sortot, gatyát, beültünk a kocsiba, és irány Ulupinar!
Ulupinar helyes kis hegyi falu Cirali és Phaselis között. Kanyargós, hirtelen emelkedős - lejtős úton, árnyas erdőn keresztül haladtunk a Botanic Restaurant vendéglőig. Leginkább éttermek és pár szállás található errefelé, no meg a gyönyörű források, patakok, zuhatagok, melyek természeti szépségét kihasználva, az itteniek éttermeiket ezekre a zúgókra helyezik, így a vendégek alatt hónaptól függően bővebb vizű sodrósabb, illetve csak fél lábszárig érő, lágyabb folyású víz hömpölyög. Most, a kitikkadt szeptemberben is finoman csobogott alattunk az Ulupinar patak, látszott, hogy ilyenkor már kevesebb utánpótlás érkezik a hegyekből. Még egy jó tulajdonsága ezeknek a hegyi patakos, vízeséses helyeknek, hogy egyáltalán nincs hőség, kellemes enyhülést ad, pedig nincs túl távol a tengerparti, vagy városi forróságtól.
Beültünk tehát az étterembe, melyben az étkező egységek zöme a patakon, egymással szoros összeköttetésben, a normál asztalok székekkel pedig mellette, egy magaslaton elhelyezve várta a betévedő vendéget. Egyedi hangulatú, mű, de mégis természetes, érintetlen, üde, környezetébe tökéletesen illeszkedő helyre kerültünk! Kiválasztottunk egy a patak fölött lévő kis szeparét, ahol rövidke lábú, széles asztal mellé lerakott török szivacshencsergőkön ülhettünk, és fekhettünk egyszerre, csupasz lábunk alatt pedig, a négyzet alakú, négy oldaláról szinte teljesen körülkerített stégünkön, török szőnyegek. Csak akkora helyen hagytak bejárati lukat, ahol mi, és a pincér szabadon ki-be juthattunk. Fészkelődő fetrengésünk közben próbáltunk kényelmes pózt találni inkább kevesebb sikerrel, végül fél könyökre dőlve lestük a szomszéd török családot, ők hogy csinálják. Hamarosan kaptunk török, hólyagosra sült friss, kovásztalan kenyeret, teteje szezám, és valami egyéb kis szénfekete maggal hintve, majd kihozták a tál salátát, melyben friss római sali, uborka, hagyma, zöldpetrezselyem, és hatalmas, friss, roppanós ruccola levelek sorakoztak. Egy következő tányéron jókora adag tengeri egyveleg: 6-8 sült rák, tintahalkarikák rántva, citrommal, salátalevéllel, paradicsommal díszítve. A frissen facsart narancs, és gránátalma lével, valamint fényképezőgépeinkkel, és a kamerával, épp színültig telt az asztal. Hozzáláttunk kényelmes, beszélgetős, jó hangulatú ebédünkhöz. Gyártottuk a fotókat, a videó felvételeket, szerettük volna megállítani az időt, mint megannyiszor eddig, sikertelenül. Alattunk pisztrángok, aranyhalak úszkáltak a patakban, vadkacsák csapatba verődve, hápogva tömörültek mindenhol, ahol kenyérmorzsa pottyant a vízbe. Egy szomszédos üres helyre fekete kiscica telepedett, száját nyalogatva bámult kifelé, mint aki a megrendelt hal adagját várja valamelyik pincértől. Ő volt a megkoronázása az átélt élményeknek aznap!
Lassan végeztünk, összeszedtük szétesett ízületeinket, fizettünk, és irány újból Cirali. Út közben a csodás éttermet emlegettük, a finom ebédet, a friss gránátalma levet, ami legalább nagyon egészséges, ha már nem is annyira jó, legalábbis nekem elsőre nem jött be túlzottan fanyar, karmolós íze. De mára ez sem érdekel, 100 pohárral is meginnék, csak, hogy újra ott lehessek!
4 óra tájban értünk Ciraliba. Bőven volt még idő estig, utolsó esténkig. Szerettünk volna minden másodpercet az utolsó pillanatig abban a tudatban megélni, lehet, hogy többé soha nem jutunk el ide. A másodpercek pedig bővelkedtek élményekben, azt sem tudtuk, hova figyeljünk. Az eddig itt töltött 3 nap annyi emléket hagyott, amit eddig soha, egyetlen nyaralásunk alatt sem tapasztaltunk, ráadásul ezért nekünk, szinte semmit nem kellett tennünk. Kíváncsi voltam az elkövetkező napokra, következő szálláshelyeinkre, vajon jól választottam-e. Nyújtják-e majd azt, amit eddig Cirali, és környéke? Bennem volt már a másnap reggeli indulás, de még a pillanattal kellet törődnöm. Habzsoltam szememmel a tájat, az embereket, akik közül páran már ismerősként üdvözöltek. Mindent és mindenkit, akit csak lehetett próbáltam emlékezetembe vésni, hogy magammal vihessem másnap, és harmadnap, és végül utolsó nap haza, az összes emlékemmel együtt. Magunkban már kicsit búcsúztunk a helytől. Sűrűn jártattuk szemünket, mindig "az utolsó pillantást" vetettük mindenhova. Fürödtünk még egy hatalmasat a tengerben is, aztán egy zuhanyt követően, késő délután, ellátogattunk az öböl túlsó végére, Olympos beach-re. Utolsó vacsoránkat, egy ottani étteremben gondoltuk elkölteni, méltón koronázva meg, addig eltelt bő három napunkat. Választásunk egy hangulatos, függő és álló lampionokkal teletűzdelt kis étteremre esett, kint a parton. Az ízlésesen megterített asztalokon is mécsesek, petróleumlámpák, mellettünk jókora pálma, beljebb az étterem fedett terasza indás futónövényekkel körbefonva, és lampionok és gyertyák ott is az asztalokon és asztalok fölött. Tudtam, ha ránk esteledik, nagyon kellemes lesz itt ücsörögni. A bejáratnál kisebb fedett hűtőpult, tele jégdarával, rajta frissen fogott halak, rákok, tintahal, kagyló. Ha tengerparton vagyunk, szinte mindig tengeri szörnyekből készült ebédet, vagy vacsorát eszek, így enyém volt a lehetőség, hogy kiválasszam, mit szeretnék a tányéromon látni. Mivel annyira nem is voltam éhes, nem vittem túlzásba a mennyiséget. Kértem 4 rákot, a srác megsaccolta mennyibe fog kerülni. Nem mért semmit, de az összegtől nem lettünk idegesek, így ráhagytuk. Péter birkahúsból választott valamit az étlapról, ezután pedig nem maradt más hátra, mint egy-egy Raki mellett várnunk a vacsorára. Az időt nagy beszélgetésben töltöttük, majd megérkezett a már jól ismert, finom török kenyér valami fűszervajjal, majd pár perccel később rákjaim is, citrom, ruccola és tölgysaláta, valamint kis tányérkában majonéz-szerű szósz kíséretében, Péternek pedig egy ovális agyagtálban a fortyogó, paradicsomos-paprikás, fűszeres bárány Casserole, tetején sajttal. Már egy ideje szokásunk, hogy különböző dolgokat rendelünk az étlapról, így egy alkalommal kétféle különleges ételt is megismerhetünk, ha belekóstolunk egymás finomságba. Casserole-t éhes ember ne válasszon! Még egy óra múlva is csak épphogy ehető hőmérsékletűre hűlt. Mi is sikeresen leégettük vele a nyelvünket, de nagyon finom volt! Az első falat. Mert a többit már megpörkölődött szájüregünk miatt nem nagyon éreztük. Vacsi után ott helyben kiballagtunk a partra, sétálgattunk, majd leültünk egy napágyra. Andalgós – sóhajtozósra sikeredett esténk után elindultunk utolsó éjszakánkra, kedves kis panziónkba.






Patara, és a csatolt részek...




Másnap, reggeli után hosszabb útra indultunk. Át kellett tennünk főhadiszállásunkat Patarába. Ráadásul több helyen is terveztünk megállást. Közel fél úton Demrében, aztán Myrában, Kalkan előtt Kaputas beachen, onnan tovább kb. 2-3 km-re Husseinék vendéglőjénél, majd onnan jóllakottan tovább, a patarai szállásunkra. Még elsorolni is hosszú, így nem is reménykedtünk abban, hogy rövidke tartózkodások esetén is, délután 4 előtt Patarába érünk. Reggeli végeztével, 10 óra tájban összecihelődtünk, és nekivágtunk. Gyönyörű kanyargós hegyi úton mentünk, tele emelkedőkkel, ritkábban lejtőkkel. A napokban rájöttünk, hogy automata sebváltós autónknak jobb, ha nem nyomjuk a gázt padlóig, attól úgysem megy gyorsabban, viszont irgalmatlan mennyiségű üzemanyagot emészt. Valahogy azt is kitapasztaltuk, hogy hogyan kell manővereznünk a gázpedállal, hogy visszaváltson. Szóval, első napi horror fogyasztása után, sikerült olyan vezetés technikát kialakítanunk, hogy szemmel már nem lehetett észlelni a benzinmutató ereszkedését pár kilométer után. Szépen komótosan, korunkhoz méltó sebességgel közeledtünk első állomásunk felé, Demrébe. Hogy miért is jöttünk mi ide? Nos… a Mikulás története Szent Miklóssal kezdődik. S bár a gyerekek kedvence a Télapó már régóta hidegebb vidékre költözött, a legenda igazi alakja, a szegények szentéletű pártfogója Patarában született, gazdag család gyermekeként, kr. után 245-ben. Egy járvány miatt kisgyermekként árvaságra jutott. Apja testvére, a város érseke vette magához. Az ő felügyelete mellett nevelkedett, s iskoláinak befejeztével a papi hivatást választotta. Élete nagy részét Líkiában töltötte, Kis-Ázsiában, egy hellén-görög tartományban, a római birodalom területén, ami ma, Törökország dél-nyugati részén, a tengerparton található.
Szent Miklós a mai Demre helyén valaha állt Myrában püspökösködött. Mind a katolikus, mind az ortodox egyházak által is nagyra becsült személy volt, és az is maradt, mind a mai napig. Bazilikája, és ma már üres szarkofágja az ortodox hívők állandó zarándokhelye. A vele kapcsolatos legenda pedig igaz történet:
„A kolostor szomszédságában él egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betévő falatra is alig jutott. Három férjhez menés előtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök , és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, és egy marék aranyat kötött keszkenőbe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt.
Majd egy év múlva ugyanebben az időben még egy keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben.
Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és bepalánkolva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandalló szerű tűzhelybe száradni, és az pont bele esett. Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hinni, hogy a hóborította Taurus hegyről maga a Tél-Apó jön el az ajándékokkal, mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák.
Az idő folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően.
De kiderült ez abból is, hogy december 5-én a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel. Ezért az adakozásaiért a nép elnevezte " Noel Baba"-nak, ami azt jelenti " Ajándékozó Apa".
Szent Miklós emberszeretete, segítőkészségének híre messze földre eljutott. Állítólag egyszer feltámasztott három fiút, akiket egy helyi mészáros ölt meg. 270-ben pedig épp egy zarándoklatra tartott Jeruzsálembe, amikor a tengeren óriási vihar kerekedett. Két tengerész vízbe esett, az egyik hajó pedig majdnem elsüllyedt, mikor Miklós pap hirtelen kimentette az embereket és megjavította a hajót. Miután végzett, imával köszönte meg Isten segítségét, majd vízbe vetette magát és eltűnt a megrémült emberek szeme elől, akik azt hitték, hogy egy égi Szent segített rajtuk. Eközben Myrában (mai Demre) épp az anyagias püspökök versengtek tisztségükért, és már napok óta nem tudtak megegyezni egymással, amikor úgy határoztak: "az legyen Myra városának püspöke, aki felszentelt papként elsőnek jön be a városkapun". Épp Miklós pap tért be akkor hazafelé menet, így őt azonnal püspökké választották. Ezt az egyházi tisztséget aztán 52 éven keresztül töltötte be. Később a zarándokút tengerészei is betértek hálaadásra imádkozni Myrába, ahol a templomban felismerték a hajójukon imádkozó személyt Miklós püspökben. Ettől kezdve a tengerészek védőszentje is lett, akik a bajban hozzá imádkoztak. Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt gondjaikra. A keresztényüldözések alatt őt is elfogták, megkínozták, de kivégezni nem merték. 325-ben részt vett a niceai Első Ökumenikus Zsinaton, ahol egy szenvedélyes vitában istenkáromlásért arcul ütötte Arius tévtanítót. Ezért a tettéért azonnal elmozdították a zsinatból, és felmentették püspöki teendői alól. Még azon az éjszakán a zsinat több tagjának egyazon különös álma volt: Miklós jelent meg előttük, egyik oldalán Isten állt, kezében az evangéliummal, a másik oldalon Szűz Mária érseki palásttal, így kinyilvánítva szimpátiájukat a magáról megfeledkezett püspök iránt. Az ámulatba esett tanácstagok azonnal Miklóshoz siettek, és bocsánatát kérve visszahelyezték pozíciójába. Ettől fogva óriási tiszteletnek örvendett, mindenki úgy tekintett rá, mint egy nagy emberre, aki nem esztelen dühből vágta arcon a szüntelenül istenkáromló Ariust, hanem Isten iránti buzgalmából. Hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét 326. december 5-én angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt, melyből áradó szeretete küldi el ma is hozzánk utódát, a Mikulást, akinek eljövetelét nagy izgalommal várja sok millió kisgyerek. Mélyen vallásos volt, akit halála után szentként kezdtek tisztelni csodatettei miatt. A Demre központjában lévő Noel Baba Kilesi-t (Szent Miklós templom) az ő tiszteletére avatták fel a VIII. században. Az épület, stílusát tekintve tipikusan bizánci, a kis kőkápolnát boltíves, égetett agyag cseréptető fedi. A padló finom márvány intarziát tartalmaz, a falakat pedig féldrágakövek, és freskók díszítik. A legszebbeket a bejárat közelében találjuk. Ezt a bizonyos bazilikát szerettük volna látni mi is személyesen. Na, nem, mintha elszánt hívők lennénk, de ahhoz elég elszántak, hogy egy ilyen különleges fizikai valóságát a történelemnek, és a mondavilágnak, igenis látnunk kell!! Aki erre jár, feltétlenül nézze meg, nem szabad kihagyni! És az is jusson eszébe, Szent Miklós volt az igazi Mikulás!


Következő megállóhelyünk Myra volt. Myra ősi városa, az Égei-tenger legkönnyebben megközelíthető líkiai síremlékével büszkélkedhet. Demrétől nem több mint egy kilométerre található, így alig hogy beültünk a Szent Miklós bazilikánál, már szállhattunk is ki a híres sziklasíroknál. Myra történelme a Kr. előtti V. századba nyúlik vissza, amikor az egyik legfontosabb líkiai kikötő volt. A leletek jó része még feltáratlan, ám a látnivalókat könnyű bejárni. A Tengeri Temetőként ismert helyen a sziklasírokat szemmagasságban, a meredek sziklafalba süllyesztették. Bemenni nem lehet, de a látogatási területről lehetőség nyílik, hogy finoman kidolgozott külsejüket közvetlen közelről is megcsodálhassuk. A sziklasírok délelőtti napfényben a legszebbek, ezért próbáltam úgy időzíteni érkezésünket, hogy még ebben a napszakban megcsodálhassuk! És milyen igaz! Elképesztő őz, aranybarna és okkersárga színekben pompázott, a faragások rajzosan domborodtak a meredek sziklafalon. Két lenyűgöző sziklasír sort láthattunk, sokuknál fakunyhó-ábrázolás van a sziklába faragva - ez feltehetőleg a korszak lakóház - építészetét tükrözi. A sírok melletti színház az egyik legkisebb, amit Törökországban találhatunk, 150 méter átmérőjű összesen, ám elég jó állapotban megmaradt, és boltozatos ambulacrumából (felső sétány) szép kilátás nyílik a tengerre. A fő díszítő elem, a színházi maszkokból felépülő, gondosan kidolgozott fríz; ennek részleteit most szétszórva találhatjuk meg, közvetlen közelében. Impozáns látvány nyújtanak a sziklasírok, és a színház külön-külön is, de így egymás mellett, igazán páratlan élmény! Mindkettőnket lenyűgözött! Főleg Péteren volt szembetűnő a változás, aki a melegtől kissé kókadtan bóklászó állapotából, egy felpörgött, mindent látni akaró futrinka bogárrá változott, mikor beértünk a romterületre. Ő folyamatosan fényképezett, és bosszankodott, hogy miért kell mindig, mindenkinek beállni a legszebb részekhez, hogy elhiggyék, ott járt, én meg folyamatosan csak videóztam, mert bolond fejemmel a kocsiban hagytam a fényképező gépemet. Kifelé jövet még megálltunk a török srácnál, aki odafelé beterelt minket egy még üres parkolóba, és megígérte, hogy mert nála parkoltunk (néhány líráért), és mert magyarok vagyunk, visszafelé kapunk tőle ajándékba hideg üdítőt! Vizet ugyan mindig tettünk be, bárhova indultunk, de hamar rájöttünk, hogy 1-2 óra múlva az már csak arra volt jó, hogy ne haljunk meg, mert igazi szomjoltásra, melegen nem volt már az igazi. Ezért most az ő hideg üdítői nagyon is jól jöttek! Gondolva következő kitérőnkre, és egyik topik társunk intő szavaira, vettünk tőle még 2 üveg hideg ásványvizet kiszáradás ellen, mert ahova most készültünk, ott nincs semmi, ami belülről hűt, vagy kívülről árnyékot ad. Csak a vízben tudunk majd felfrissülni, soron következő megállónk tudniillik Kaputas-beach lesz!
Eddigi török fakultatív programjaink mindkettőnk nagy örömére, és megelégedésére szolgáltak! Még én is egyik ámulatból a másikba estem, pedig mindent ismertem már töviről hegyire! Egy kerek éve készültem már erre a nyaralásra, volt időm mindennek utána nézni, mégis, élőben annyira más volt! Sokkal, de sokkal szebb, mint fotókon! Csak szimplán az út, amin haladtunk, a D400-as, végig a tengerpart mellett annyi élményt nyújtott, amire nem is számítottunk. Gyönyörű szép volt! A síkabb területek okkersárga, néhol narancsszínbe hajló kopár részein, apró szúrós bokrok közt kecskenyájak, ki tudja mit legeltek, - talán köveket -, s bambán tekintettek fel ránk, szájuk szinte egyszerre állt meg rágás közben, ahogy elhaladtunk mellettük. Tovább, Kaputas-beach felé, egyre kanyargósabb lett az út, egyre magasabb sziklákkal övezve, melyek szinte közvetlen az út széléről magasodtak az égig. A tengerpart sok apró kis szigettel, vagy félszigettel tarkítva, melyek parazitaként, cérnavékony földnyelven lógnak a partról a tengerbe. Azt sem tudtuk, hová kapjuk a fejünk! Eleinte sűrűn megálltunk fotózni, és videózni, mert a kocsi ablaka már nem volt ahhoz elég tiszta, hogy menet közben tudjam bármelyiket is tenni. Aztán rájöttünk, ennyi megállással, soha nem érünk Kaputas-beachre sem, nemhogy Patarába! Ezért egy idő után csak mentünk, és élveztük az elénk táruló látványt. Errefelé némely helyen az út alig több, hegybe vájt nyomvonalnál, egyik oldalán tengerbe érő szakadékkal, a másikon égbe nyúló sziklaszirttel. Ahol aztán vészesen elkeskenyedne az út, ott a hegy felé kiszélesítették úgy, hogy végső soron elég jól lehet rajta közlekedni, sőt parkolni is. Az út legszebb része épp ilyen volt, mert ez volt Kaputas beach. Tudtam előre, itt nincs idő, és lehetőség parkoló helyet keresgélni! Ezért mondtam Péternek, szerintem készüljön, hamarosan odaérünk, és ahol tud, azonnal álljon meg az út mellett. Szerencsénk volt, épp akadt egy üres hely. Fürdőruhára vetkőztünk a kocsi mellett, törcsi, ivóvíz, videó, fényképezőgép a kézbe, és irány az úttest másik oldala! Kaputas-beach nem csak Törökország legszebb partjai közé tartozik, hanem a világ 50 legszebb strandja között is ott van! Az útról, a messze a mélyben lévő öböl, aranysárga homokjával, és a tört-fehértől az égszínkéken keresztül a mélykékig minden árnyalaton átfutó tenger látványával, egyszerűen káprázatos! A part, tulajdon képpen egy hihetetlen magas hegyekkel szegélyezett szurdok alján keletkezett, ezért ide is a kora délutáni órákig bezárólag érdemes ellátogatni, mert nagyon hamar árnyékba kerül a fölé magasodó szirt miatt. Az úttest az öböl, és a szirttető között félúton, a hegy oldalába vájva, csak úgy fest, mint egy macskakarmolás. Iszonyú magasságok vannak itt, főleg, mikor fürdés után vissza kell mászni a 42 fokban vagy 150 lépcsőfokot a parkoló autóhoz. Nem nagyon törődtünk ezzel az el nem hanyagolható tényezővel. Fejünk tetején lukat ütött a szerotonin, majd kibújtunk a bőrünkből, örültünk, hogy ott vagyunk, láthatjuk a két szemünkkel a maga gyönyörű valóságában, és egyértelmű, hogy le is megyünk egyet mártózni! A parton már voltak néhányan, szeptemberhez képest a zsúfoltság határán, de azért még bőven elfértünk mi is! Innen lentről még gyönyörűbb, de még félelmetesebb volt az egész. A fentről csak alig hullámzó víz, itt lent hangos robajjal csappant le a parton, hatalmas, fehér habot verve. Aki a hatósugarában ült, annak nem volt kegyelem. Kimosta alóla a kavicsot, és már rántotta is be magával, majd ugyan ezzel a mozdulattal vetette partra, csak közben kétszer vágta tarkón, és szedte le a napszemüvegeket az arcokról. Strandolás után próbáltam úgy lefeküdni hason, hogy félig a vízben legyek, mikor kiérnek a hullámok. Többen próbáltuk ezt lányok egymás mellett, de a tenger mintha áldozatokat akart volna szedni. Azonnal deréktájban elkapott, kimosta alólunk a szilárd részeket, mi öten csak kapaszkodtunk a folyamatosan görgő aranysárga gyöngykavicsokba mindhiába, vitt befelé. Én egy óvatlan pillanatban négykézláb, rémült tekintettel próbáltam kifelé menekülni az alólam folyamatosan fogyó talajon. A mellettem hasonlóan járt csajok közül, épp csak kettőt láttam, a másik kettőt, ki tudja, hova vitte be magával a bestia. Miután kivergődtem, jobbnak láttam távolabb helyezkedni a víztől, de mikor felálltam, éreztem, hogy valami nem stimmel. Bikini alsóm megtelt kaviccsal, amitől úgy éreztem magam, mint egy fél éves, akinek tele van a pelenkája. Kissé feszengtem ettől, nem tudtam hogy szedjem ki, a tökéletes kibontakozáshoz kicsit sokan voltak. Visszamentem a vízbe, olyan távolságba, hogy ott már nem csapdosott a parthoz a hullámzás, és ott sikerült, de kifelé jövet újból kezdődött minden. Úgy döntöttem, hagyom az egészet! Talán egy órányi pancsikolás után visszakecmeregtünk, fel a lépcsőkön. Már fél úton semmi nyoma nem volt a 10 perccel azelőtti kellemes közérzetünknek. Mindketten izzadtunk, és lihegtünk, néztük hány lépcsőfok van még hátra. A kocsinál elfogyasztottuk a reggelről magunkkal hozott forró vizünket is, kipiszkáltuk testnyílásainkból Kaputas-beach kavicsait, és elindultunk. Szerencse, hogy az ebéd innen pár kilométerre lesz csak, Husseinék vendéglőjében, odáig talán életben maradunk, és ott majd új erőre kapunk! Török távolságokhoz képest, tényleg igen keveset töltöttünk az autóban, szinte csak pár perc telt el, és már ott is voltunk. Kalkan felé, egy erőteljesebb jobbkanyarban meg is találtuk ezt a családi vezetésű, török konyhájában régi hagyományokat őrző, előkelő sallangoktól mentes kellemes kis helyet. Pár méterrel az út felett, egy félig-meddig fedett teraszon ültünk, nyitott részén - a pergolán - öreg szőlőtőke pihentette ágait, kövér terméseit a fejünk fölé lógatva. Oldalról néhány olajfa adott árnyékot, közöttük pont a tengerre láttunk. Mire megittuk 1-1, majd még 2-2 pohár hideg frissítőnket, hozták is az ebédet. Csirkemell kockák valamilyen paradicsomos-paprikás, lecsószerű szaftban, két oldalán füles, picike lábakon álló, díszes fém tányér-szerűségen tálalva. Talán a mi pörköltünkhöz volt hasonló ez az étel - aminek sajnos nem sikerült megjegyeznem a nevét -, csak kicsit hígabb, egészen különleges ízvilággal! Kaptunk hozzá köretnek rizst egy kisebb tálkában, pirosas színűt, mintha paradicsomos lett volna, érdekes édeskés, fűszeres bukéval. Először csak azt éreztem, hogy más, mint ami nálunk megszokott. Aztán szétharaptam benne néhány picike mag-félét, és rájöttem, valószínűleg édes- vagy római kömény kölcsönözte egyedi aromáját. Jött még hozzá kenyér is, majd kértünk még salátát, a szokásos napi saláta adagunkat, valamint hosszúkás, három részre osztott kerámia tányérkán kaptunk olajbogyót, és valami paprikás fűszeres zöldség pépet, aminek szintén nem tudom a nevét, de nagyon ízlett!! Nem véletlen jönnek hozzájuk híres szakácsok külföldről, hogy helyben tanulmányozzák a török mesterkonyha fogásait, mert tényleg fantasztikus volt minden, amit ettünk! Péter is csak elégedetten bólogatott, miközben folyamatosan lapátolta magába az étel-remeket, velem együtt persze. Közben, egy szomszédos asztalnál a háziasszony, ismerős angol családot üdvözölt. Ők már többedszerre járnak itt, mint beszélgetésükből kiderítettük. Épp újabb fenomenális tagjával ismerkedtek a török konyhának, miközben arról faggatták a 35 év körüli nőt, honnan tud ilyen páratlanul jól főzni. Az mesélt a családjukról, az étteremről, meg arról, hogy az édesanyjától ismer minden fortélyt. Közben csatlakozott hozzájuk egy tolószékes idősebb úr, a család egyik tagja, talán maga Hussein! Később hozzánk is odajött, kérdezte honnan jöttünk, hol lakunk ott Törökországban, meddig maradunk, hogy tetszik, amit eddig láttunk, és hogy ízlik az ebéd? Mi teljes elragadtatásunknak adtunk hangot, ő meg szemmel láthatóan alig tudott mit kezdeni a rengeteg dicsérettel! Ha jól belegondolok, eddig egyetlen pontja sem volt nyaralásunknak, ami kétes érzéseket keltett volna bennünk. Minden a legnagyobb rendben zajlott, és a helyek, amerre eddig jártunk, mind mind felejthetetlen emlék marad!
20 kilométernyi táv volt hátra végső állomásunkig. Azt már négykézláb, szembeszélben is meg tudtuk volna tenni, de a kiváló ebéd után, végül csak kocsiba ültünk, és gyí, irány Patara! Közben átszáguldottunk Kalkanon, ezen a bájos kis halászfalun, mely domboldalra épült, tengerre néző, fehérre meszelt pici házaival, inkább a Dodekanészosz valamelyik szigetére, semmint Törökországra emlékeztetett. Exkluzív építészeti drágakő, valamint a török felső tízezer menedékhelye. Közvetlen közelében nincs érdemleges strand, talán ezért sem közvetlen céltáblája a turista hadaknak. Aki igazán jót akar fürdeni, annak el kell mennie Kaputas-beach-ig, illetve a másik irányba Pataráig. Mi is épp oda tartottunk, bár nem egyértelműen csak a strandolás miatt, ám tény, hogy 18 km hosszú, 600 méter széles, pazar fövenyes tengerpartjával az első helyek közt szerepel, a világ legszebb tengerpartjainak listáján. Csodaszép, vakító, viasz-sárga dűnéit a Xanthos folyó áradásainak köszönheti, mely folyamatosan töltötte fel az egykor jelentős kikötőt. Egyik oldaláról a lassan mélyülő tenger, másik oldaláról fenyőerdővel határolt csodás, dimbes-dombos, monoton homoksivatagát, néhol méregzöld fák, és kisebb bokrok csoportja töri meg. Ez az óriási homokozó, valóságos paradicsom azoknak, akik szeretnének egyedül maradni a tengerrel, és a dűnékkel. Ebben a valószínűtlennek tűnő tájban laknak elszórtan, az egykori líkiai és római kor maradványai. A város bejáratát - Líkia római kormányzója -, Mettius Modestus által i.sz. 100 körül emelt diadalkapu jelzi. A római kormányzó a diadalív két oldalán saját családtagjainak szobrait helyeztette el. A legenda szerint a várost Patarosz, Apollón és egy nimfa gyermeke alapította, néhány lelet tanúsága szerint még az i.e. VI. század előtt. Patara az egész ókori világban Apollón jóshelyeként vált híressé, újabb állítások szerint, maga a napisten is itt született, és lakott télen, itteni jósdája pedig ugyan olyan híres volt, mint a delphoi. Bár korábban megoszlottak a vélemények, hogy Apollón Patarában, vagy Delosban született, úgy vélték, nyáron Delosban tartózkodott, és télen átköltözött Patarába, erre utaló jeleket találtak mindkét helyen. Egyes ókori írók viszont úgy hivatkoznak Patarára, mint Apollón születési helyére. Ezek alapján nem egyértelmű hol is született ő valójában, de a pataraiak meg vannak győződve arról, hogy náluk az igazság. Mára egyre inkább elfogadott tény, hogy Zeus, és Leto gyermeke Apollón, Patarában született anatóliai Isten. Egyébként kuszák ezek a történetek. Az biztos, hogy Leto, Zeustól várandósan, annak felesége Hera félelmetes haragja elől, Delosból Patarába menekült. Az ikreket később megszülte, és azt mondta, Patarában. De hogy valóban így történt-e, vagy az ikrek védelmében ő maga ködösített, ez lehet, ami a kavarodást okozza. Egy következő érdekes egybeesés, hogy a Patara közelében lévő Letoon városa is Apollón anyjáról kapta a nevét. Mellesleg a dombon, a városkapun túl, Apollónnak egy méretes mellszobrát is megtalálták. Feltételezik ott egy Apollón templom létezését is, de még nem bukkantak a nyomára.
Kissé távolabb haladva a fürdő egyes termeinek maradványait találjuk, tőle nem messze pedig a Kr.e. 2. században épült színházat, valamint újabb keletű felfedezés a Stadiasmos, ami Líkia római útjainak egy hatalmas műemlékre írt áttekintése. Rendszeres régészeti feltárásokat még nem végeztek ezen a területen, de már így is sikerült rábukkanni, a világ eddigi legöregebb épen maradt világítótornyára. A homok állandó mozgása miatt ez, a parttól 500 méterre található, egy 20 méterszer 20 méteres sík kőtalapzaton. Rajta egy gyűrű alakú, belsejében henger alakú épületrész, köztük a lépcső csiga alakban törekedik fölfelé, egészen 4.4 méter magasságig. A patarai világítótorony Néró uralkodása alatt épült, Kr. után 54-68 között, eredetileg 12 méter magas volt. A külső körkörös épület kikötővel szembeni oldalán egy aranyozott tábla látható, amelynek bronzbetűs felirata szerint az épületet Nero építtette i.sz. 64-65 között a "hajósok boldogulására". A tervezést Sextus Marcius Priscos kormányzó felügyelte, aki 8 évig szolgálta Patarában Nero, Vespasianus és Galba császárságát. Belül, az ajtónál egy csontvázat is találtak, talán a világítótorony utolsó őrzője lehetett. Egy feltételezés szerint szökőár pusztított, ő pedig bent rekedt. Ugyancsak az ókori város része, a világ legidősebb parlamenti épülete is. Végül, de nem utolsó sorban itt született Szent Miklós püspök is, a gyerekek, szegények, hajadonok, halászok, sőt gyógyszerészek, és illatszerészek védőszentje, mert Myra városban készítették el először az illatos mirhaolajat, aminek módját Myra város püspökeként ismert. 1087-ben, a keresztesek visszafoglalták a várost a törököktől, és Szent Miklós ereklyéit Bari városába vitték, a mirhakészítés tudományával együtt. Az is érdekesség, hogy Szent Miklós halotti csontjai csodás rózsaillatot árasztottak.
Míg meséltem, meg is érkeztünk erre az ígéretesnek tűnő helyre, ahol újabb három éjszakát tölthettünk. Panziónk, a St. Nicholas pension - mert mi mást is választhattam volna -, a falu központjában áll, sarki épületként egy kanyarban, egy magaslaton, ahonnan széltében, hosszában belátni az egész falut! Gyorsan előkotortam a panzióba szóló úti okmányainkat, és már lépdeltünk is felfelé a meredek lépcsőkön, hogy megkapjuk pár napos ideiglenes otthonunkat. Épp azon agyaltam, hogy mit mondok, ha meglátok valaki helyinek látszó személyt, mert csak úgy, szó nélkül, mégsem nyomhatom a kezébe papírjainkat, valamit majd illik angolul makogni. Alig tűntem fel derékig a legfelső lépcsőfok mögül, Musztafa, a szállásadónk odaszól: „Kati?” Részben meglepett, hogy micsoda tökéletes magyarsággal ejtette, részint csodálkoztam, hogy milyen gyorsan kapcsolt, kizárásos alapon csak mi lehetünk azok! Mondtam igen, és ő már ugrott is, leakasztotta a kulcsot a helyéről, és ment, mutatta a szobát. Később azért papírjainkra is vetett egy rövidke pillantást, és kért, hogy valamelyik nap útleveleinket is mutassuk meg, amivel érdekes módon Ciraliban nem törődtek túlzottan. Szobánk az étterem feletti emeleti részen, egy hosszú folyosóról nyílt. Picike kis helyiség, benne egy nagy francia ágy, mellette két kis éjjeli szekrény, egy gardróbszekrény, fésülködő asztal és tükör az ágy végénél, és egy mini fürdőszoba. Az ablakokon, és az erkélyajtón vékony len-anyagból keskeny, fehér, az alján hegyesedő szabású függöny, kb. 10 centinként bojttal, néhol áttört azsúros mintával, mint nálunk a népi hímzések. Nem ért a földig, felette talán 30 cm-re végződött. Több helyen láttam ilyet, mióta itt vagyunk. Volt olyan változat is, ahol a bojt felett mindenhol, egy-egy Allah szeme gyöngyöcske nyugodott. Nagyon tetszett nekem ez a változat. Kicsit vallásos, kicsit okkult, az anyag teljesen természet azonos, régies hangulatú. Egyszóval teljesen passzolt a misztikus, és antik Törökországhoz! Összességében elsőre szűk kis lakosztálynak tűnt, de hamar hozzászoktunk, és rájöttünk, nagyobbra nincs is igazán szükségünk. Ezért az árért mindenünk meg volt, ami kellett 3 napos boldogságunkhoz! Kényelmes ágy, világos, tiszta, hangulatos szoba, tisztálkodó hely, klíma, és internet, reggeli. Picike balkon picike asztallal, rajta kockás terítő. Mellette két szék, ahol egy-egy pohárka üdítővel, borral, hatalmas olajfa takarásában szépen elücsöröghetünk esténként. Kellemesen ráláttunk innen a panzió lugasos éttermére is, ahol mindennapi reggelijeinket fogyasztottuk, és ahonnan figyelhettük az álmos, éledező falut. Ez a szállás  már megint jó választás volt, és csak egy pillanat kellett hozzá, hogy örökre megszeressük!
Gyorsan elrendezkedtünk, magunkhoz vettük az útleveket, ahogy kérték, és már mentünk is lefelé Musztafához. Leellenőrzött mindent, megbeszéltünk mindent, a reggeli időpontját, majd felhívta a figyelmünket egy roppant jutányos 10 alkalmas belépőkártyára a rom, és egyben strandterületre 7,5 líráért, de csak nekünk, csak, mert Patarában lakunk, és náluk. Mivel ketten voltunk, ez kapásból 5 alkalomra feleződött. De így is jó ajánlat volt, mert enélkül fejenként 5 líra lett volna minden egyes próbálkozás, és ahogy számoltuk, 5 alkalomnál többször - egyéb terveink miatt -, ha meggebedünk se tudtunk volna belépni a védett területre, így boldogan rábólintottunk a javaslatra. Egyik kezemmel nyúltam a kártyáért, másikkal szedegettem ki a pénzt a pénztárcából, hajtogatva, hogy „pillanat,…pillanat,…” Musztafa csak bámult, hogy mit akarok, én meg rá, hogy mi nem stimmel. Én erősen húztam a kártyát, ő még erősebben fogta, cibáltuk kicsit, majd közölte, hogy ez csak mutatóban van itt, a sajátot a romterület bejáratánál tudjuk megvenni. Ekkorra már mindannyian hangosan kuncogtunk a félreértésen. Én folyamatosan szórtam a fejemre a hamut és a köveket, miközben egyik lábunk már a levegőben, hogy végre megszemlélhessük a rég várt, híres Patara beach-et, mielőtt végleg lemegy a nap, és persze mielőtt bezárják este 7-kor. Nem volt túl közel gyalog, így kocsival gondoltuk a 2 km-es távot megtenni. A főbejáratnál megkaptuk a 7,5 lírás belépőkártyát, és már bent is voltunk a dűnevárosban. Sorra tűntek fel a híres látnivalók, a diadalív, az ókori amfiteátrum, a temető a líkiai szarkofágokkal, minden, amit addig csak fényképen láttam. Aztán egyre közeledtünk a parthoz, a gyönyörű, végtelen homoktengerhez. Végre megérkeztünk a tengerparti parkolóhoz, ahonnan gyalogosan folytathattuk az utat. „Welcome to Patara beach” üdvözölt kedvesen a boltíves kapun a felirat, mellette helyes kis teknőcök festett színes rajza, mert a caretta caretta álcserepes teknős itt is száz számra rakja tojásait. Izgatottan léptünk át alatta, majd a fövenyre fektetett hosszú fastégen végigsétáltunk egész a tengerig. A török riviérán, a tengerben való brüggölés az élet egyik elengedhetetlen keléke. Erre nagyon hamar rájöttünk. Ha az ember ezt beépíti a mindennapjaiba, egész másképp szemléli a világot. A nyűgös, izzasztó sétákat feledteti egy pohár hideg frissítő, kombinálva fél óra fürdéssel, melyektől pillanatok alatt újjá lehet születni. Ezért minden reggel úgy indulunk mindenhova, hogy alsó ruházatunk mindenképp fürdőruha legyen. Szerencsére ezen a területén Törökországnak nehezen találni olyan helyet, ahol ne lenne fürdésre alkalmas víz valamilyen formában. Ha nem a 28 fokos tenger, akkor valamelyik hűs kanyon vár, 16 fokos zuhatagával. Itt most épp a tenger volt látótávolságban, méghozzá nem akármilyen! A fastégen haladva, utunkat illatos leanderek, és kisebb eukaliptuszfák kísérték, a homokban teknős, és kígyónyomok. Ez utóbbit sem volt nehéz felismerni, tavaly Korfun, a Korission-tó dűnéiben rengeteget láttunk.
Végre elértük a partot. Gyönyörű késő délutáni naplementére érkeztünk. Nem volt túl sok időnk zárásig, de ahhoz elég, hogy hatalmasat fürödjünk. Kellemesen gyéren voltunk strandolók, bár a patarai partszakaszon egész Törökország lakossága is elférne, és még akkor sem lenne zsúfoltság! A lassan mélyülő vízben próbáltunk haladni befelé. Ebben alapvetően csak a víz jelentett akadályt, mert a kívülről még lágynak tűnő hullámzás akkorákat vert rajtunk, hogy alig tudtunk megállni a lábunkon! Ezt leszámítva, vagy ezzel együtt is, ez a strand valóban egy csoda! Homokos, lankás partját, a lendületesen mozgó víz szélesen, hófehér tajtékkal járja be. Ijedt, fürge rákok fogócskáznak vele, figyelnek, épp merre jár, és mintha féltenék pici lábaikat, pipiskedve, oldalazva szaladnak arrébb, ha közeledik. Mikor pedig visszahúzódik medrébe, szaladnak utána, mintha nem tudnák eldönteni, mossanak lábat, vagy se! Aztán kicsit távolabb a víztől eltűnnek egy lukban, majd néhány másodperc múlva ismét előbújnak. Nyélen ülő szemeiket hol leeresztik, hol megemelik, vagy felváltva, egymástól teljesen függetlenül is mozgatják, mintha csak kacsintgatnának. Irtó mókás, mikor az egymástól 60 cm-re lévő búvóhelyükről, félig kidugott fejjel kukkolják egymást, akár 5-10 másodpercig is. El is határoztam, hogy megpróbálom majd videóra venni az egészet, mert így elmesélve úgysem az igazi! Közben Péter még mindig bent ugrált a hullámokban, integetett, hogy menjek, folyamatosan vigyorgott, mint aki betépett. Láttam az arcán – amire csak most jött rá -, érdemes volt ezért az élményért ennyit utazni! Gyomrunk kezdett harangozni, ráadásul egyre többen indultak vissza a partról, így mi is csatlakoztunk hozzájuk, hogy legyen még időnk felkutatni leendő vacsoránk helyszínét.
Előbb gondolkodtunk, a St. Nicholasban együnk-e majd, vagy máshol, aztán úgy döntöttünk, előbb teszünk egy sétát a falu központjában. Utunk során találkoztunk 2-3, alap élelmiszerekkel elég jól ellátott kisebb üzlettel. Egy tipikusan török gözlemés-pancakés, alacsony lábú asztalokkal, körötte szivacshencsergőkkel, mindenhol szőnyegekkel, és mindenhol vizipipákkal felszerelt tiri-tarka étteremmel, néhány ajándékbolttal, melyekben főképp kézzel festett csetreszeket árultak, és zöldségessel, elől halomba rakva a narancs, és a gránátalma, mellette az elmaradhatatlan gyümölcsfacsaró, mellyel a fantasztikus, frissen facsart narancs és gránátalma levet készítik el másodpercek alatt. Ez a kézi erővel működtetett szerkentyű, a gyümölcsnek csakis a levét, és azokat a rostjait préseli át, ami nagyon menni akar. Cserébe sűrű, de még szívószállal bőven fogyasztható, olajosan csúszós, mézédes narancslevet, illetve inkább fanyar, roppant egészséges, vérvörös gránátalma levet kapunk. Itt körbe is értünk a kis főtéren, gyakorlatilag mindent megszemléltünk. Az egész séta nem tartott tovább 15 percnél, és már rögtön az első percben, első pillantásra szimpatikus lett egy pici vendéglő. A talajszinttől 1-2 lépcsőfokkal lentebbi szintre helyezett, felülről fedett, de oldaláról nyitott lugasos teraszból állt, fákkal, terméskő fallal és a tulajdonképpeni étteremmel védve három oldaláról. A mélyteraszon talán 6-8 asztal lehetett székekkel, köztük egy fürge kis fickó rohangált, és irgalmatlan sebességgel vette fel a rendelést. Aranyos kis kerti törpére emlékeztetett, magasságához mérten aránytalanul nagy, tűzpiros kukta sapkájában, a majdnem földig érő, derekán szorosra kötött piros kötényében, a három számmal nagyobb papucsában, amiben úgy előre csúsztak mini lábai, hogy elől, a lábujjaival kapaszkodott a szélébe. Ide-oda cikázott, mint egy gömbvillám, szinte alig látszott mikor, kinél áll meg. Most épp egy házaspár mellett időzött kicsit, türelmesen várta, mit választanak. Felesége, és egy másik nő oldalt, egy kemence mellett, egy asztalnál ültek, várták a feladatokat. Ők is hidzsábot és hosszú ruhát viseltek, mint amiben általában a török nőket láttam, míg itt voltunk. Talán a legtöbb nő azért ragaszkodik önszántából ehhez a viselethez, mert az iszlámban ennek szélesebb jelentése van, többek között a szerénységet, a titoktartást és az erkölcsösséget is kifejezi. Nekem úgy tűnt, hogy alapvetően egész lényük is ezt sugározza. A járásuk, a testtartásuk, mozdulataik, mimikáik, mindenükből árad az egyszerű kedvesség, bölcsesség, és állhatatosság. Azt is gondolom, hogy rosszabbul éreznék magukat, ha nem viselhetnék ezeket a ruhákat. Érdekes módon azt is megfigyeltem, hogy a török férfiak is tiszteletben tartják nőik ilyesforma hűségét, és nem bámulnak meg feltűnően más, idegen nőket, még akkor sem, ha feleségeik nincsenek a közelükben. Sőt, kifejezetten látványos jelét adják a csakis hivatalos közeledésnek, még mosolyra is csak módjával hajlandók. Kicsit ettől elsőre mogorvának tűntek nekem, de hamar megszoktam, illetve rájöttem miért is van, és azért ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ez nem Európa, mint ahogy első nap Zia is figyelmeztetett rá! Egyébként ezt a mondatát elég sokszor felemlegettük a két hét alatt, érdekes módon mindig pozitív értelemben! Visszatérve a török férfiakra, ez a fajta elhatárolódás részükről nekem nagyon szimpatikus lett. Nem csak azért, mert emiatt védettnek éreztem magam, hanem azért is, mert kölcsönzött nekik egyfajta férfias tartást, ami a mi férfijaink közül is sokaknál elkelne. Ezen kívül sok, magát hűségesnek kikiáltó férfi Magyarországon példát vehetne kultúrált viselkedésből barátnője, vagy felesége jelenlétében, ezen a téren.
...Végül mi is betértünk a Tlos vendéglőbe, közvetlenül a járda felé eső oldalra, és leültünk egy kis kétszemélyes asztalhoz. Mellettünk, a járdaszéli magaslaton kapitális agyagkorsókban estike bokrok ontották átható illatukat. A korsók között 3 gyönyörű kölyök cica játszadozott. Mindenre felfigyeltek, és minden látható, és láthatatlan dolgot játékszernek véltek. Egy közeli asztal mellett borzas kiskutya hevert, kedves, ártatlan, érdeklődő tekintete mindenkit elbűvölt. Egyik jószág sem volt tolakodó, úgy tűnt, azért vannak ott, mert oda tartoznak. Nem kunyeráltak ennivalót, valószínűleg éhesek sem voltak, de ha kaptak, szép csendben megeszegették. Nagyon hangulatos hely volt! Barátságos, és meghitt a lugastól, az illatozó növényektől, a sok kis kedves állattól, a kemencétől a zugban, és a szíves fogadtatástól. Egyik asztalnál a lugas egyik oszlopa mögött egy párocska ült, és egy szatyorból bort vett elő, és töltötte az asztalukon lévő poharakba. Érdekes volt, nálunk nem nagyon szokás, nem is nagyon engedik éttermekben. Aztán kiderült, a vendéglő tulajdonosa alkoholt vallási okok miatt nem szolgál fel, de azt nem bánja, ha aki szeretne, bevisz egy üveggel, és elfogyasztja a vacsora mellé.
Mióta Törökországba érkeztünk, folyamatosan a gözleme járt az eszemben, emlegettem is elégszer. Mondták hogy nagyon finom, de még nem került rá sor, hogy meg is kóstoljam. Úgy tűnt, hogy most sem, mert egyrészt nem volt az étlapon, bár valószínűleg nem okozott volna gondot az elkészítése, másrészt annyi, a gözleménél íncsiklandóbbat láttunk, hogy meg is feledkeztünk róla. Amivel kacérkodni kezdtünk, az a pide volt. El is döntöttük, ezt megkóstoljuk, de előbb utána járunk, mekkora egy ilyen. Pár perc telt el, és mi is sorra kerültünk. Repült a vendéglős a tűzpiros sapkában, határozottan emelte maga elé a füzetet, és tollat, és már írta is, mit szeretnénk enni. Mi soroltuk, ő meg ismételte, a refrén pedig mindig ugyan az a hosszan elnyújtott „yeeees” volt.
- 1 frissen facsart narancslé, yeeees, …
- 1 tonic, yeeees, …
- 1 saláta, yeeees,….
- 1 pide, yeeees,….
Elsőre meglepett ezekkel a „yeeees”-ekkel, de annyira aranyos volt, és egyedi, hogy később úgy gondoltuk, hozzá tartozik a Tlos vendéglő imázsához, szóval eztán már vártuk is, szinte hiányzott! Hamar megkaptuk a narancslevet, üdítőt, és az elmaradhatatlan török kenyerünket, aztán a salátát is, közben a kemencében sült a pidénk. Elsőre a hétféle változat közül a spenótos-sajtost választottuk. Az asszonyok gyúrtak, nyújtottak, töltöttek, hajtogattak, és rakták a rendelt pidéket a kemencébe. A levegőben már mindenhol isteni pide illat terjengett! Mi ezalatt csipegettük a kenyeret, ittuk a narancslevet, bámultuk a salátát, elemeztük körben a falakra aggatott, különböző ételkölteményekről készült színes fotókat, amiket a mi kis kuktánk készített, és amikkel versenyeket nyert meg más városokban, országokban. Volt néhány oklevél is a falon, amiből úgy tűnt, nem egyszerű amatőrrel van dolgunk. Aztán egyszer csak az asztalra került a gőzölgő pide is! Legalább 50 centi hosszú, ovális pizzához hasonló finomság, keresztben talán 3 cm széles csíkokra felszeletelve. Addig is tolongás volt az asztalunkon, de eztán azt sem tudtuk, mit, hogyan rendezzünk, hogy minden elférjen! Alig vártuk, hogy belekóstolhassunk, bár olyan szépek és gusztusosak voltak az ételeink, hogy nem volt szívünk belepiszkálni. A salátánk tetejére például, a meghámozott paradicsom héjából, és az uborkából valami rózsa-féle virágot és körötte leveleket formáztak. Percekig nézegettük, milyen ügyes kéz készítette. Végül nem bírtuk tovább, győzött az éhség! A rendelt ételek mennyisége pont megfelelő volt kettőnknek így este, elalvás előtt, az ára is baráti volt, talán 10-15 líra, az ízéről pedig ódákat zenghetnék, akkor sem tudnám körülírni a színtiszta valóságot, ezért hát nem is volt ez kérdés, innentől mindig itt zártuk a napot!
Vacsora után elücsörögtünk még egy kicsit, kértünk még egy-egy pohár narancslevet, beszélgettünk, figyeltünk mindenre, hogyan folyik az esti élet a faluban, a vendéglőben, néztük a fáradhatatlanul játszó kiscicákat. Közben egy lovas is elhaladt mellettünk, azt hittük rosszul látunk, de rájöttünk, Patarában van egy speciális programlehetőség, lóháton bejárni a dűnét. Persze kizárólag csoportosan. A lovak védelmében, ezeket mindig, a még hűvösebb kora reggeli, illetve a naplemente környéki időpontra teszik, naponta kétszer. Hát innen a ló, mégsem a vacsi előtt elfogyasztott Raki miatt képzelődtünk:) Ültünkben abban is megegyeztünk, hogy az egyetlen messzebbre tervezett kirándulásunkat rögtön másnap foganatosítjuk, a maradék napokat pedig Patara felfedezésére szánjuk. Lassan itt volt az ideje indulni, főleg, ha még akarunk egy kicsit az erkélyen ücsörögni, márpedig ezt nem szívesen hagytuk volna ki! Fizettünk, és búcsúztunk, közben tudattuk, milyen finom volt minden, amit ettünk, és átsétáltunk az 50 méterre lévő szállásunkra. Erkélyes programunkat keresztülhúzta néhány kitartó, éhes szúnyog, akkor azt hittük, nem is fogjuk tudni élvezni miattuk az estéket, de hogy mi történt egyik napról a másikra nem tudjuk, mert többször nem jelentkeztek. Pedig nádas, és mocsár akad a környéken, tulajdon képpen az volt a csoda, hogy másnap és harmadnap egy vérszívót sem láttunk! Persze akkor este ezt még nem tudtuk, így kicsit csalódottan aludtunk el.


Ébredés után, nosztalgia félórát tartottunk. A reggeliig vidám, zenés, magyar nyelvű rádiócsatornát hallgattunk, mert itt a St. Nicholasban, a szobában is bejött a net. Na, nem mintha e nélkül rosszul indult volna a napunk, mégis kerekebb lett attól, hogy kis időre be tudtuk csempészni a nyaralásba az otthoni mindennapok egy töredékét. Egyébként bárhol vagyunk, a helyi zenéket hallgatjuk, teljes mértékben hozzá tartozik a hangulathoz, no meg tulajdonképpen út közben más nem is fogható a kocsiban. Itt Törökországban igen széles volt a skála, a törökön kívül hallottunk arab, görög, és izraeli muzsikát is. A reggeli zenés felvezetés alatt le-lenéztünk az erkélyről, mennyire állnak készen a háziak, lakóik fogadására. Musztafa már jött-ment odalenn, édesanyját, és testvéreit is aktívnak láttam, s közben néhány vendég is megmutatta magát, ezért úgy határoztunk, mi is lemegyünk. Ezen a szálláson más szokások uralkodtak, mint Ciraliban. A reggelit nem mi magunk válogattuk össze egy nagy, közös asztalról, hanem kihozták nekünk. A választék itt is hasonló volt, csak itt elénk tették. Közben ültünk a magaslati teraszon, néztük a szomszédos panziók, kölcsönzők álmos, reggeli ” hangolását”, a dzsip túrára indulók izgatott készülődését. A reggeli befejeztével mi is belehúztunk, s fél óra múlva útra is keltünk. Bár voltak kételyeim, hogy időben oda érünk-e a Holt tengerhez, és találunk-e még hajót, ami átvisz a Pillangó-völgybe, mégis tele voltunk bizakodással. Fél 11-körül érkeztünk Olüdenizbe. Viszonylag könnyedén találtunk parkolót is, közel a tengerparti sétányhoz. Hatalmas iramban közelítettük meg a partot, induló hajót vadászva. Volt is egy pici, fedett jegyes pult a napozó emberek között, nem túlzottan feltűnő, elsőre azt gondoltuk, talán ott csak különböző vízi-sportos élményekre lehet befizetni. A mai napig nem emlékszem, árultak-e náluk másféle jegyeket is, mint ahova mi készültünk, annyira izgultam, és koncentráltam a Pillangó-völgyes kirándulás miatt. Szinte minden egyebet kizártam arra az időre az elmémből. Nem láttam, és nem hallottam semmit, térlátásom beszűkült, csak a kitűzött cél lebegett szemeim előtt. Hamar kiderült, indul még egy hajó pár perc múlva, amire még jegyet is kapni 14 líráért, és ez a visszautat is tartalmazta. Nem is teketóriáztunk sokat, ennyi pénzért a hülyének is megéri, hát még nekünk! Gyorsan meg is vettük, és már indultunk is a hajó felé, nehogy lekéssük, nézelődni ráérünk később, lesz bőven időnk, ha visszajöttünk! A többi kiránduló hajóhoz képest, amelyek népes csapattal a fedélzetükön már épp távolodtak a parttól, ez egy kisebb méretű, 15-20 ember, de leginkább zöldség, tojás, és egyéb élelmiszer ellátmány szállítására rendeltetett vízi taxi féle volt, természetesen fából, őrizve a török tengerparti kalózos jelleget, ismertetőjelként egy méretes pillangóval, és „Kelebek” felirattal az elején. A hajón ülve, a partot a víz felől is megszemlélhettük, fotózhattuk, és videózhattuk. Mindehhez kitűnő anyagot szolgáltatott a közeli Baba Dag-ról érkező színes siklóernyősök sokasága, akik a 2000 méteres hegy tetejére szabályos időközönként érkezve, onnan nekifutva, és elrugaszkodva, sorra megtöltötték az égboltot, és lent a parti sétányon megpróbáltak egy piros színű festett korong közepére landolni, ameddig láttam, 100%-os sikerrel. Volt, hogy egyszerre 15-20-an is szálldostak szépen, lassan, rendezetlenül a levegőben, némelyik még olyan magasan járt, hogy csak szél fújta pitypang, repkedő termésének tűnt. A földhöz közeledve, egyik-másik teljesen átfordult saját ernyője felett, mint mikor az ember ugrókötelezik. Közben a vízen, egy pattogó Fly Fish épp előttünk kanyarodott el a motorcsónakkal, ami húzta. Felfújt, kék-sárga katamaránhoz hasonló szerkezeten két ember a mozdulatlanságig bekötve, úgy feszültek egymás mellett, mint anno Krisztus a kereszten, megkínzott arckifejezés helyett azonban rémület ült ki ábrázatukra, bár abban teljesen biztos voltam, ha egyszer lejutnak onnan, úgyis azt fogják mondani, szuper volt! A motorcsónak vezetője néha megkegyelmezett, és lelassított, ekkor hosszabb időre is közelebb kerültek a tengerhez. De mikor felbőgött a motor, és a csónak felgyorsult, a szerkezet a két emberrel, irtózatos erővel csapódott a vízfelszínhez, pattogott rajta, mint egy elhajított lapos kő, újra és újra a levegőbe repült, és ha nincs egy hosszú kötélen a hajóhoz kötve, eléri a szökési sebességet, és Föld körüli pályára áll. Hajónk közben lágyan ringatózva közelített a Pillangóvölgy felé, hogy ott újabb önfeledt pár órát tölthessünk, a szurdok természet alkotta szépségeiben gyönyörködve. Lábunkat kifelé, a hajó oldalára lógatva bámészkodtunk, majd 20 percnyi hajókázás után már teljes pompájában, szélesre tárt karokkal várt minket a párában úszó völgy. Igazán fenséges látvány, ahogy a 350 méter magas kopár szikla védi a 3-4 km mély völgy érintetlenségét. Mélysége, és meredeksége miatt, csak hajóval, vagy Faralya felől, a líkiai gyalogúton keresztül közelíthető meg, kellő felszereléssel. Ezen a védett, néhány hektárnyi területen, a júniusi párzáskor, pillangók milliói találhatók meg napközben, köztük a híres Csíkos medvelepkék (Euplagia quadripunctaria) is. Két gyönyörű vízesést is láthatunk, ha a parttól beljebb sétálunk, úgy talán 1 kilométerre, melyek hűsítő élményt nyújtanak egy kimerítő túra után. Tavaly óta sokat változott, magam sem hittem. Akkori fotókon, még csak pár sátor állt, és annyira növénytelen volt, hogy szinte a völgy végéig el lehetett látni. Most modern Monte Cristo-ként élhetnek a nomád életet hajszoló kempingezők, és azok, akik csak szimplán pár napnyi különlegességre vágynak itt, a természet lágy ölén, hangulatos, kicsiny fakunyhókban, gyümölcs, olaj, és eukaliptuszfák között, virágzó leanderek illatába burkolózva, közel, mégis távol a civilizációtól, és mindenféle modernizációtól. Velünk is jött néhány fiatal, hatalmas hátizsákjukat alig tudták partra tenni. Amúgy sem volt túl könnyű már felszállni sem a hajóra, mert kikötő, és stég híján, a hajóról, egy majdnem a partig nyúló, hosszú fahídra kellett valahogy feljutnunk, és ez a nagy hullámzás miatt néhányunknak érdekesre sikeredett. Ha nem a megfelelő ütemben ugrik rá, és nem jut jócskán előre viszonylag rövid időn belül, akkor egy lefelé hullámzáskor, még simán csípőig vízbe merül az ember. Hát én is így jártam, a sortom csaknem teljesen víz alá merült, de túléltem, elég rövid idő alatt megszáradt. Már a Pillangó völgynél rutinosabbak voltunk, mindenki száraz ruhával került le a bárkáról. Szépen, sorjában szökkentünk partra, miközben a személyzet egy fiatal tagja mindenkit a grabancánál fogva óvott meg attól, hogy drága műszaki holmikkal a szatyrában, a vízbe huppanjon. Ahogy másztunk ki a vízből, és közeledtünk az egyszerű, fából összetákolt, növényekkel benőtt, bár-hangulatú építményhez a parton, előtte egy alaktalan fatáblán színes, kézzel festett „Welcome to Butterfly Valley” felirattal, nem messze egy hasonló útjelző tábla, rajta, hogy mi, merre található, tényleg úgy éreztem magam, mint egy szerencsés hajótörött. Mindannyian csak álltunk pár pillanatig, és bámultuk a kies, elbűvölően nomád helyet. Közben egy ott lakó pár jött kifelé egy kis mellékútról, egy széles, kitaposott ösvényről, semmi kis ruhában, helyhez és alkalomhoz öltözve. Otthonosan mozogtak, valószínű, már több napja lehettek itt. Lépteiket két kutyus kísérte bolondosan ugrándozva. Beültek az egyszerű kis árnyas étterembe, ahol az ott lakók, az alkalmi turisták, mint mi, és a hajók személyzete múlatta az időt, nem kicsit irigylésre méltón! Töltötték maguknak a teát, főzték a török kávét, volt friss narancs, gránátalma, és görögdinnye lé, közben hatalmas közösségi élet folyt. Csendes, bensőséges beszélgetések egy sarokban, szövődő barátságok, béke, és nyugalom, az egészet, egyfajta hippi élethez tudnám hasonlítani. Az étteremtől pár lépésre a szikla lábánál, az egyetlen picike, düledező, hófehér kőépület, az „office” feliratot kapta, előtte rikító lila virágokkal pompázó bougainvillea. Innen fél perc volt átjutni a keskeny kis parton, majd tovább, fel, a sziklába vájt lépcsőkön keresztül, egész a rusztikus rock tavernáig, mely az öblöt határoló szirten állt. A part túlsó végében banánlevélből készített napernyők, a parton esti tábortűz nyomai. Beindult az agyam! Bárcsak fiatalabbak lehetnénk! Micsoda napokat, tűz körül ülős, gitározós, tengert és kabócákat hallgatós, romantikus estéket tudnánk itt tölteni, amiről mit ne mondjak, lehet, hogy már jócskán lekéstünk! Letelepedtünk a kövekre, melyet hosszadalmas fürdőzés követett a vízben, és a parton. Egyszer csak hanyatt fekve, és épp az égboltot fürkészve, Olüdeniz felől, a sziklák felett egy siklóernyős tűnt fel! A távolból, óriási fektetett nyolcast leírva, lassan ereszkedve közeledett, azt hittük célt tévesztett, landolni nem itt szoktak! Mikor egy pillanatra úgy tűnt, a sziklának csapódik, már komolyan aggódtunk! Aztán könnyedén tovább siklott, mint a hangtalan pernye, ráfordult a völgyre, és gond nélkül leszállt. A két kiskutya érdeklődve nézte már messziről, nem tudták, hogy birkózzanak meg a látvánnyal. Mereven álltak egymás mellett, néha vakkantottak, és egymásra néztek, mindegyik a másiktól várt magyarázatot. Ember vízből érkezett már ide, de az égből!...Aztán mire a légi vándor lába földet ért, mind a kettő ott volt, és kedvesen csaholva, farkukat csóválva kísérték minden mozdulatát. Segítettek összecsomagolni az ernyőt, majd elkísérték egész a part széléig, és onnan néztek utána, amint besétált a vízbe csobbanni egyet. Hirtelen hajónk körül is megnőtt a mozgás. Most kezdték leszedni, és bepakolni az étterembe az élelmiszereket, amikkel együtt utaztunk. Fiatal, 15 év körüli, feketére sült fiú szaladgált a hajó és az étterem közötti távolságon mezítláb, oda és vissza százszor, vállán cipelte a paprikás zsákot, ölében toronyban a tojásos tálca, néha sziszegett, de amúgy nagyon hősiesen állta a sarat. Pedig a hófehér, de tűzforró kavicsokon gyakorlatilag képtelenség volt akár egy másodpercig is megmaradni! Mire mindennel végeztek, sajnos elérkezett az indulás ideje, így többedmagunkkal, köztünk a siklóernyőssel újra a hajón ültünk, és vártuk, hogy visszajussunk a Holt tengerhez. A legénység nehezen mozdult az étteremből, húzták az időt amennyire csak lehetett, aztán csak nekiveselkedtek, és 20 perc után ismét Olüdenizben voltunk. Örültem a csodás kirándulásnak, és még korántsem volt vége! Várt ránk a nagy megpróbáltatás, elmenni a földnyelv végéig, megnézni Olüdeniz híres lagúnáját. Ezt már csak én erőltettem, annak ellenére, hogy engem is váratlanul ért a látvány, mennyit is kell még ehhez gyalogolnunk, egy ideig ugyan úgy bokáig süppedve a forró homokban, mint Ciraliban a romok felé. A hosszú, leginkább a napon töltött Pillangó völgyes kiruccanás után aggódtam, hogy vesszük majd az újdonsült akadályokat. A meleg másodszor is próbára teszi türelmünket? Hát igen! Próbára tette! Az út felénél kiakadt Péter, mint a kakukkos óra, pedig már gyönyörű, fás-bokros, kiépített úton haladtunk. Aztán kiakadtam én is, épp, mikor ő már megenyhülni látszott. Megmakacsoltuk magunkat, hogy a másikat büntessük, de leginkább magunkat büntettük azzal, hogy hisztisek voltunk. És bár elmentünk egész az út végéig, hogy lássuk, ki lehet-e kötni a szemközti parton fotókat készíteni a csodaszép földnyelvről, de át már nem mentünk, csak azért sem, pedig lehetett volna! Azt is tudtuk, hogy amikor ennyire megszenvedjük a hőséget, elég beülni egy árnyas helyre, meginni egy-egy pohár hűs folyadékot, és minden rendbe jön. Mégsem tettük. Már a kocsi felé haladva tudtam, hatalmas baklövést követtünk el. Szerintem Péter is tudta, de újra visszamenni, végig azon az iszonyat hosszú úton a hőségben, amit már egyszer megtettünk, tényleg a legnagyobb butaság lett volna! Szomorú voltam. Talán soha nem lesz már alkalom pótolni az elmulasztott lehetőséget! Kicsit szótlanul indult az utunk vissza Patarába, pedig már egyikőnk sem haragudott. Mérgem inkább lelkiismeret furdalásba fordult, hogy ilyen telhetetlen vagyok, hiszen már annyi mindent kaptam eddig a nyaralástól, és még mennyi mindent fogok! Ezt átgondolva teljesen megenyhültem, szinte már örültem is, hogy így alakult. Odaszóltam Péternek: nem baj Papa! Ugye majd egyszer eljövünk ide csak a fotók kedvéért?!...Beleegyezőn rám mosolygott, és bólintott, aztán furamód amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen szállt el minden rosszkedvünk! Nem is volt már semmi bajunk, az a lényeg, hogy együtt vagyunk, és minden fantasztikus!
Nem sokkal hat óra előtt értünk vissza Patarába. Idő nem volt már túl sok mindenre, de egy frissítő zuhanyra épp elegendő. Amíg Péter a fürdőben volt, én kezembe vettem az internetet, és lejelentkeztem a "kislányunknál":) Péter ugyanezt megtette, míg én bent voltam, de talán érthető is, így a normális. Ilyenkor fokozottabban érezzük a távollévők hiányát, és nekünk gyakorlatilag csak Petra van, aki akkor is mindig nagyon hiányzik, ha nem válasz el tőle 1500 km. Ilyen módon mindenki megnyugszik, no meg persze tudunk áradozni az aznap történtekről is néhány kép kíséretében.
Zuhany után frissen, és üdén elindultunk negyedórás körsétánkra Patara falu központja felé, hogy gyors leltárt készítsünk az árusoknál kapható termékekről, és megegyük a vegyes húsos pidénket a Tlos vendéglőben, a változatosság kedvéért most görögdinnyelével leöblítve, majd visszatértünk szállásunkra, és az erkélyen ücsörögve elhatároztuk, hogy következő, és egyben utolsó napunkat a dűne pásztázásának, és a strandolásnak szenteljük!


Gyönyörű reggelre ébredtünk, mint eddig mindig. Nem siettünk, ma nem kell semmiféle hajót, és egyéb járművet elérnünk időben, maximum az autónkat, amivel majd a romokhoz, és a partra megyünk. Tojásos, házi mézes, házi dzsemes, felvágottas, sajtos, rukkolás reggelinket ismét a széles lugas alatt fogyasztottuk el. Időközben Musztafa jelent meg, és ollóval a kezében leste alulról a belógó hamvas, érett, méz-sárga szőlőfürtöket, és aki kért, annak levágott egyet reggeli utánra, a sárgadinnye, és görögdinnye szeletek mellé, amit egyébként minden reggelihez kaptunk. Reggeli után strandruhát öltöttünk, és irány a romváros, irány Patara beach! A bejáratnál lekezelték 7,5 lírás belépőkártyánkat is, így innentől végképp nem állhatta már utunkat semmi! Első megállónk a hatalmas városkapunál volt. Közvetlen a főút mellet lévő fenséges jelenség, mely magányosan uralja a környezetét néhány líkiai szarkofág kíséretében. Tovább haladva, és kissé beljebb az úttól az egykori kikötői fürdő romjait találtuk. Közvetlen közelében 6-7 hatalmasra nőtt pálmafa-matróna, ki tudja milyen vének már, és ha beszélni is tudnának, biztosan elképesztő dolgokat mesélnének! Muszáj volt belülről is megnéznem! Ilyet még csak filmekben láttam! Szájtátva bámultam körbe, a természet alkotta kisebbfajta bálteremben, melynek kupoláját a pálmafa levelei alkották, és ahol ősrégi, kőből kirakott medrében, szeptemberi szomjas patakocska csörgedezett. Hihetetlen idilli hangulat lepett meg. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik a valóságban! Csak álltam ott középen, és mozdulni sem tudtam, teljesen rabul ejtett! Egyszer csak az oázison kívülről neszezés, és halk hangfoszlányok hallatszottak. Mindketten füleltünk Péterrel. Egy aprócska idős házaspár közeledett a domb felől, mosolyogva, kézen fogva, mint két kisiskolás, vándorbottal segítve járásukat, szalmakalap a fejükön, hátukon kicsi hátizsák. Lehettek már 70 évesek is, de fittek, és imádni valóan életvidám kis öregek voltak. Komoly turista bakancs volt lábukon, látszott, hogy nem csak véletlen keveredtek erre a területre, hanem elszántan rákészültek, és tudták, itt nem lesz kecmec, itt hőmérséklet lesz. Boldogan köszöntöttük egymást, aztán mi tovább fényképeztünk, ők meg letelepedtek az oázisban, megpihentek egy kicsit. Hosszú út állhatott mögöttük, mert a dűne felől érkeztek, azon keresztül pedig nem lehetett egyszerű útjuk! Nem tudtam megállni, hogy ne figyeljek rájuk! A mama leült egy kőre, elővett egy turista térképet, majd szódásszifon vastagságú szemüveglencséjéhez közelítve, és távolítva próbálta betájolni magukat a térképen. A papa közben mégsem ült le, még mindig bóklászott, minden érdekes dolgot közelebbről is megvizsgált. Felesége elővett egy kulacsot, jót kortyolt a vízből, élete társát is megkínálta, aztán tovább ücsörögtek, most már ketten. Közben őket is elbájolta a hely, az oázis ahol letáboroztak, dicsérték is folyamatosan. Ránk is ránk néztek, és áldásunkat várták ez ügyben, persze bólogattunk mi is veszettül, egyebet aligha tehettünk volna! Tündériek voltak így együtt, tisztességben megőszült párként, akik nem sajnálkoztak, hogy milyen korosak, hanem kihasználták annak minden percét, ráadásul ilyen fiatalok számára is erőt próbáló vállalkozásban. Mi továbbálltunk, ők még maradtak. Közelítve a parthoz, következő látnivalónk a színház, és a világ legöregebb parlamenti épülete, a Bouleuterion volt, ahol egykor a megválasztott képviselők, és a líkiai szövetség tagjai találkoztak. Üléseinek elrendezése alapján egy hagyományos ókori színházhoz hasonlított, és mintegy 1000 ember befogadására volt képes. A szavazás égetett cserepekkel történt, melyet különböző számú lukakkal láttak el, attól függően, hogy a tagok igennel, nemmel, vagy tartózkodommal szándékoztak voksolni. Az épület egy része, még mindig a homokban eltemetve található, és ahhoz, hogy ennyire is látható legyen, több száz plató homokot szállítottak már el. Patara nagy része a mai napig feltáratlan. Érzésem szerint sokkal merészebb történelmi igazságot fed el a futóhomok, mint azt bárki is gondolhatná! Hosszadalmas, erőt és kitartást nem kímélő munkával folynak az ásatások, sok izgalmas régészeti munka folyik a területen, erről magunk is meggyőződtünk személyesen. Patara egyébiránt a keresztény időkben, mint Pál apostol harmadik misszionáriusi tevékenységének utolsó állomása is híressé vált, ahonnan útja a tengeren át egyenesen Jeruzsálembe vezetett.
Térkép híján és erőnk fogytán nemigen tudtuk, merre kellene mennünk, hogy megtaláljuk, amit szerettünk volna, pontosabban olyan irdatlan nagy ez a terület a valóságban, hogy minden, ami eszünkbe jutott, belátható távolságon kívül esett, így hirtelen ötlettől áthatva, elindultunk a tengerhez, hogy előbb belülről, majd kívülről is alaposan lehűtsük magunkat. Kimentünk hát a partra, beültünk egy tágas, nyitott étterem félébe, banánlevelekkel fedett, lócákkal és asztalokkal ellátott árnyas pihenőbe. Lágy szellő járt, szimplán itt ülni is kellemes volt. Innen jól beláttuk az egész tájat, mindent, amiért a világ egyik legszebb strandjának tartják. Azon járt az eszem, honnan lehetne a legjobb fotót és videó felvételt elkészítenem az egész, majd 18 km hosszú, legendásan szép fövenyes partról, hogy a lehető legjobban visszaadjam a látványt, az érzést, amit átélhettünk azzal, hogy itt voltunk! Erre a legtökéletesebb helynek, egy közeli domboldal kínálkozott, melyet szinte azonnal kiszúrtam, ahogy ideértünk. Mindenekelőtt berohantunk a hullámokba, fürödtünk egy óriásit, bár a víz amilyen lassan mélyülő volt, olyan hatalmasat ütött a testemen, ahogy kijjebb ért a partra. Előbb sértődötten, majd ijedten néztem vissza, ahogy hátba vert, és majdnem fellökött. Egy ideig viaskodtunk, aztán mielőtt végleg kifáradtam volna, kiküzdöttem magam, és a parton ülve néztem tovább Pétert, ahogy kisgyerekként élvezi a hullámokat. A hely rendesen megmozgatta fantáziám, s eszembe jutott, minden bizonnyal, ez volt az a hely, ahonnan a mindenkori mesék kezdő sorai születtek:
…Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét országon is túl, az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy uralkodó... akinek birodalma… Csipke Rózsika-álmát alussza pont a hátunk mögött, itt, a homoktengerben, és már csak arra vár, hogy megtalálják, hogy végre megmutathassa magát összes elfeledett titkával, teljes felfedett valóságában. Hanyatt feküdtem, s így gondolkodtam tovább. Egyszer csak fura zaj zökkentett ki filozofálgatásomból, egyre inkább erre kezdtem figyelni. Hát látom, hogy pogácsa méretű kis rákjaim ott korzóznak a közelben, már elég rég óta heverészhettem csendben, hogy előmerészkedtek. Még most is elég óvatosak voltak, minden váratlan mozdulatra visszaszaladtak földalatti járataikba, melyet fogalmam sincs hogyan, de meg tudtak különböztetni egymástól, mert soha nem szaladtak be máshová, mint a sajátjukba. No, gondoltam itt az idő videózni, és fényképezni, úgyis ez volt a tervem. Integettem Péternek, hogy elindulok a kiszemelt dombra megörökíteni a tájat. Szedtem az alapfelszerelést, és nekivágtam a rövidke távolságnak tűnő útnak. Közben a rákocskák között lépdeltem a parton, futottak előlem, és sorra tűntek el a földben. Annyira édesen szaladoztak, gondoltam csendben letelepszek, és megvárom, míg valamelyik újra kimerészkedik. A videót szemmagasságra emeltem, és vártam….vártam….vártam….Ujjam a felvétel gombon, hogy alkalmas pillanatban megnyomjam, de egyre csak vártam. Nem kapkodják el, - gondoltam -, tulajdon képpen miért is sietnének? Idejük van, mint a tenger, így hát én is vártam tovább, türelmesen. Egy örökkévalóságnak tűnt, amire vállalkoztam! Karom már óriási kilengéssel próbálta célra tartani a kamerát, közben csak annyi történt, hogy homok színű tarisznyarákjaim tétován dugdosták ki szemeiket, és lesegettek, tiszta-e a levegő, majd visszahúzódtak, mikor látták, hogy nem. Jó 15 perc után épp kezdtem feladni, mikor egyikük megkegyelmezett, és sietve beindult. Néha fenékre huppant, mint a kisgyerek, mikor oda ér a versikében, hogy „egy kis dombra lecsücsülünk”, majd azonnal őrült sebességre kapcsolt, és kotort is tovább. Aztán egy másik is eszement szaladásba kezdett, mintha csak egymásra vártak volna, és épp ellentett ütemben huppangattak a földre. Jót vigyorogtam rajtuk, irtó viccesen festettek így. Hirtelen azt sem tudtam hova kapjak, annyira rálustultam a várakozásra, végül összeszedtem magam, és egy egész jó kis felvételt sikerült összehoznom rohanós, part menti ámokfutásukról. Aztán továbbálltam, végre felértem a dombtetőre is, ahonnan jól sejtettem, alattam húzódott meg az egész, csodálatos tenger, és a dűne! Milyen jó lenne egyszer az egészet bejárni! Megnézni azokat a dolgokat is, amiket most nem láttunk! A világítótornyot! A jósdát, az Apollón templommal! Talán adódik még alkalom egyszer az életünkben! Közben újra visszabattyogtam a partra, vissza Péterhez, majd együtt, a sekély vízben lépkedve sétáltunk tovább, végig a parton. Jó fél kilométerrel távolabb ismét letáboroztunk, ismét fürödtünk egy kicsit, majd hanyatt fekve, az eget bámulva napoztunk, beszélgettünk, és élveztük a milliónyi fénylő, türkiz színű szitakötőt, ahogy cikáznak körülöttünk, és megpihennek minden földbe szúrt száraz gally hegyén. A parttól jóval távolabb, egy nagyon idős török asszony ücsörgött a homokban. Magányosan, mosolyogva kémlelt a tengeren túli messzeségbe, nyakán a kendőt kioldotta már, szoknyáját pedig kacéran térde fölé húzta. A szitakötőkkel együtt, őt is próbáltam megörökíteni, amit azonnal észre is vett, és heves integetésbe kezdett. Örültem, hogy ennyire közvetlen, és visszaintegettem neki, bár mikor már két kezével is takargatta arcát, kezdtem gyanakodni, talán el kellene fordítanom róla a kamerát. Közben Péter is szólt, hagyjam abba, mert szerinte nem akarja, hogy lefilmezzem! Fura kettősség dolgozott bennem. Szégyelltem, hogy nem voltam tekintettel a magánszférájára, gondolhattam volna, és valahol gondoltam is, hogy vékony jégen táncolok, ha megpróbálom megörökíteni. Ahhoz meg elég távol volt, hogy oda menjek megkérdezni, levideózhatnám-e, gondoltam talán megúszom, nem veszi majd észre. Miután mégsem, úgy gondoltam, majd kitörlöm azt az egész klip darabot, ami róla is szól! Aztán mégis meghagytam, mert egész egyszerűen rájöttem, vele együtt tökéletes a film, vele együtt török Törökország, és utólag nagyon örülök, hogy megmaradt nekem ő is! Bár, ha lecsukom a szemem, tökéletesen emlékszem mindenre! Látom a tengert, érzem a fuvallatokat, a levegő illatát, beugrik minden hely minden apró kis részlete! Utolsó patarai napunkon is igyekeztem emlékezetembe vésni amit csak lehetett, hogy talán majd le is tudjam írni, bár nem könnyű megtalálni a megfelelő szavakat! Csak a kedvet lehet meghozni, hogy odautazzon az ember, de átélni ott kell, személyesen! Elidőztünk még egy kicsit, szemeztünk a tengerrel, stíröltük a fürdőzőket, legeltettük a szemünket a sok színes pillangón és szitakötőn, mustráltuk a parton andalgó szerelmes párt, aztán naplemente táján elindultunk vissza, újabb, és egyben végső vacsoránkra a Tlos vendéglőbe…


                       .......fényképeink.......                            http://vimeo.com/30621117

Kiméra

Demre, Szent Miklós bazilika

Patara beach

Cirali beach

Olympos beach, Cirali

8. nap Side, és minden, ami csak belefért!

Patarai 4 napunk után hosszabb autóút várt ránk, 300 km-t kellett megtennünk Antalyan keresztül Sidebe, ahol maradék napjainkat töltjük majd! Visszafelé is végig a tenger mellett haladtunk, így mégegyszer élvezhettük a káprázatos kilátást, amit idefelé nem láthattunk az állandó kanyarok, és emelkedő miatt, és mert egész egyszerűen a hátunk mögött volt. Most teljesen ismeretlen dimenziók nyíltak meg előttünk, minden új lett megint, szinte mindig lejtett az út, tehát mindig ráláttunk a mesés tájra. Haladtunk a D400-as úton, közben láttuk az összes barna alapon drapp betűs terelő táblát, amin a látnivalók vannak feltüntetve, és amelyek közül sokat volt szerencsénk megszemlélni közelről is, néhányat viszont legnagyobb sajnálatunkra nem. Lassan-lassan hátunk mögött hagytuk azt a vidéket, ahol sokkal több, az antik görög, római, és bizánci korra utaló emlékkel találkozhattunk egy viszonylag kis területen, mint eddig összességében Európa egyes területein, és persze a lényeget, a líkiai királyságot, a líkiai örökséget sem hagynám ki a felsorolásból. Fájdalmas mulasztásaink közé sorolható a Saklikent kanyon, melyet a Fethiye feletti magas hegyekből lezúdúló jéghideg víz, és zuhatagok vájtak évezredek alatt. A keletkezett természeti csoda 300 méter mély, és 18 km hosszú, török neve „Saklikent” „rejtett várost” jelent. A hasadék olyan magas, hogy a napfényt szinte teljesen kizárja, így ezen a helyen a víz mindenhol jég hideg marad, és az odalátogatónak hűs menedéket nyújt a nyári forróságban. Patakjában pisztrángok úsznak, zúgóira étterem épült, csak úgy, mint Ulupinarban, a Botanik étteremben. Nagy mulasztásunk ezen az oldalon Kekova is, a törökök Antlantisza, ahol egy korábbi földrengés miatt, félig a tengerbe süllyedt város romjai fedezhetők fel a kristálytiszta tengerben. Épen maradt lépcsők vezetnek lefelé a vízbe, ahol üvegfenekű hajó alján kukucskálva cserép, és amfora-maradványokat lehet látni, és ahol csodás öblökben áll meg velünk a csónak „kapitánya”, ha úgy kívánjuk! Közben átsuhantunk a narancsáról híres Finikén, ahol a várost jelző táblánál hatalmas fröccsöntött narancs fogadott, a város jelképe, majd hosszú, hosszú perceken át élvezhettük véget nem érő tengerpartját! Évszázadokkal ezelőtt Finike (akkori nevén Poenicus) fontos kereskedelmi kikötőváros volt, a föníciaiak alapították az i. előtti V. században, nevét is róluk kapta. A környék történelme egyébként sokkal régebbi időkbe nyúlik vissza. Elmalihoz közeli ásatások során előkerült leletek bizonyítják, hogy a terület, már i.e. 3000-ben is lakott volt.

A Török Riviérán, a városok közti kevésbé lakott területeken, meglepőmódon egymást érik az üvegházak. Hatalmas, összefüggő „télikert” konglomerátumokban folyik a növények termesztése, pedig azt gondolná az ember minek, hiszen az érést itt biztosítja a természetes napfény. Nyilván inkább a rendszeres vízellátás érdekében szükségesek ezek az óvintézkedések. Hiába! Van, hogy erre alkalmasabb helyeken sem bízzák a bőséges termést a véletlenre!

Kumlucához érkezve, hatalmas plasztik faágra futtatott plasztik paradicsom áll egy körforgalom kellős közepén, Kumluca felirattal, stílusa miatt egyszerre éreztem magam a „Két kőkorszaki szakiban”, és Gullivernek is az óriások országában. Kisvártatva elértük a ciralii táblát is, óriási késztetést érezve, hogy ismét lekanyarodjunk pár kellemes napra! Tovább utazva újra Phaselishez értünk, és eszünkbe jutott gyönyörű öble, ahol megmártóztunk, és ahová kicsi az esély, hogy egyhamar visszatérünk. Ezektől a gondolatoktól szomorkásan, csendben róttuk a kilométereket, s arra gondoltunk, milyen hamar telnek a napok, és egyszer elmúlik minden jó. No persze minden rossz is, csak sokkal lassabban! Antalya felé közeledve enyhültek a kanyarok, csitultak a lejtők. Már elhagytuk Kemert is, mikor egyszer csak megszólalt Péter telefonja. Zia volt az megint, utóbbi két napban legalább háromszor hívott, hogy hol vagyunk, szerette volna mielőbb elvinni a drága, és otthagyni nekünk az olcsóbb autót, neki a kettő közti különbség árban elég nagy érvágás lehetett. De tegnap még Patarában voltunk, 226 kilométerre Antalyatól, ezért úgy döntött, oda nem hozza utánunk a Hyundai-t. Megegyeztünk hát, hogy ma, Antalyan áthaladva találkozunk az általunk is jól ismert benzinkútnál, és ott megtörténik a csere. Most ismét hívott, hogy hol vagyunk. A navigátor szerint Konyaalti beach elején lehettünk a főúton, ezt mondtuk is neki. Közölte, hogy oké, ő is épp arra van, és letette a telefont. Pár perc múlva vad tülkölést hallunk a hátunk mögül, valaki kamikáze mód előz, és integet, hogy álljunk félre. Ő volt az. Már messziről vigyorogva, határozott mozdulatokkal szállt ki a kocsiból, kezét nyújtotta, kérdezte hogy vagyunk, majd körbeszaladva az autót átpakolgatta az iratokat, mi meg csak néztünk. Kérdeztük:

„Hol a Getz?”

„Getz? No…No Getz!” - válaszolta jókedvűn, majd hozzátette az autóra mutatva, amivel jött:

„Renault! Diesel! Good car!!” – majd ezt az újabbat ránk hagyva bepattant abba amivel jöttünk, integetett, jó nyaralást kívánt, és elhajtott.

    Így sikerült, hogy a második hétre miénk lett egy dízel Renault Clio Symbol, bérleti díja alapból ennek is több volt, de most sem fizettünk különbözetet, viszont jóval kevesebbet fogyasztott bármilyen kisautónál. Korábban kicsit izgultunk a csere miatt, nem lesz-e valami kekeckedés olyan sérülések miatt, amit nem is mi okoztunk, meg a hosszadalmas papírmunkák miatt, a sok kiesett idő miatt, amit majd minderre fordítunk, de úgy tűnik, ők sokkal kevésbé csinálnak ebből ügyet, mint azt mi gondoltuk. A kocsi csere tehát megtörtént, annyira flottul, hogy emiatt egy ideig hangtalanul, vigyorgósra merevedett arccal telt az utunk. Időközben beértünk Antalyaba is, megtankoltunk, és mindenféle kitérő nélkül tovább hajtottunk Manavgat felé, hogy elérjük Sidét. A közlekedésről végig az út során pozitív összképünk támadt. Alapvetően könnyed, lendületes, és kultúrált, semmi gondunk nem volt vele. Bár eleinte furcsának tartottuk, mikor tilosnál, két autó közé, a két sávot elválasztó vonalra ráállt egy újabb kocsi harmadiknak, és így várta, hogy szabad utat kapjunk, de később teljesen megszoktuk, nem zavarta a forgalmat. Fura volt az is, hogy Törökországban a pirosról zöldre és zöldről pirosra váltást pár másodperces visszaszámláló jelzés előzi meg, így az ember mindig tudja, mennyi van még hátra a várakozásból, vagy mennyi ideje van megállni. Sőt, a jelzőlámpa sem csak szimplán piros, hanem mellette két oldalon egy-egy plusz lámpa narancssárgán villog, már messziről jelezve, helyzet van, lassíts. Rengeteg a körforgalom, és a sebességet lassító fekvő rendőr is a városokban. A közlekedés nekünk egyáltalán nem volt kaotikus, sőt, épp ellenkezőleg, és sem balesetet, sem koccanást nem láttunk egész a nyaralás végéig.

    Antalyatól kezdve, mintha teljesen sík vidékre keveredtünk volna. Sehol egy emelkedő, sehol egy merészebb kanyar. Békésen közeledtünk Side felé, ráadásul a tájékozódás annyira egyszerű, és logikus mindenütt, hogy ettől úgy éreztük, becsukott szemmel is odatalálnánk. A kocsi tényleg kiváló volt! Hangtalanul suhant az úton, méretében épp ránk szabottan kényelmes, és a műszerfal benzinszint jelzője is stabilan állt az eltelt kilométerek alatt, ami nagy örömmel töltött el mindkettőnket! Egyetlen negatívumot fedeztünk csak fel, hogy ebben sem töltött szivargyújtóról a navigátor, pedig reménykedtünk, hogy az autócserével ez a problémánk is megoldódik! De az eddig eltelt napokban egész jól meg voltunk hangos útbaigazítás nélkül is, így annyira mégsem omoltunk össze a felismeréstől, hogy eztán is csak az éjjeli töltéssel kell, hogy kibírjuk a napot. És mivel egész közel jártunk már Sidehez, és mert rá kellett találnunk a szálláshoz vezető útra, most be is kapcsoltuk.

     Side nagyon hangulatos, ókori romokkal teli városka, neve anatóliai nyelvjárásban gránátalmát jelent. Érdemes néhány szót ejteni erről az ősi, misztikus jelképről, gyümölcsről. A szó, a latin mag (granae), illetve annak többes számából, a „granatus”-ból ered. Történelmi bizonyítékok alapján a gránátalmát mintegy 5000 éve termeszti már az ember. Valószínűleg valahol Irán és Törökország területén kezdték el művelni. Az első archeológiai bizonyíték Kr.e. 3000-ből, Jerikó városából származik, ahol már biztosan termesztették a növényt. Jerikóból aztán hamar eljutott Mezopotámiába és Egyiptomba is. A Bibliában nagyon sok, tipikusan bibliai növényfaj szerepel, köztük a legismertebbek a búza, szőlő, len, tölgy és olajfa, cédrus, füge, tömjén (+mirrha Isteni illatosítók), datolya, akácia, és gránátalma. A biblia nagyon sokszor és sokféleképpen említi a gránátalmát. Hol a zsidó főpapi ruha díszeként jelenik meg az aranyban megformált gyümölcs, hol a templom oszlopait díszítő elemként írják le az ércből készült gránátalmákat, máskor a gránátalma hiánya a szűkölködés és szegénység jelképe volt. Az Énekek Énekében pedig a szerelemmel és családalapítással járó örömteli érzelmek kelléke a gyümölcs, vagy a belőle készült ital. Nagyon sok kultúrában az egészség, a termékenység és az újjászületés szimbóluma, a Koránban pedig ezt mondja róla a próféta: „negyven napon belül megtisztít a Sátántól”

A gránátalmának sok fajtája alakult ki. Ezeket a termés színe alapján a következő négy csoportra oszthatjuk: sötétpiros, sárgászöld, feketésibolya és fehér termésűre. Közülük az első kettő a legelterjedtebb. Ez a különleges gyümölcs évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, és nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Nincs ez másképp a tudományos vizsgálatokkal sem, amelyekben számos és igen kifejezett gyógyhatást sikerült kimutatni a gránátalma fogyasztásával kapcsolatban. Külsőleg a héjából és a magjából nyert kivonatok elősegítik a sebgyógyulást, illetve gyógyítják a szájüregben kialakult gombafertőzéseket. Rendszeres fogyasztása pozitív hatással van a szív- és keringési rendellenességekre, valamint a rák és a gyulladásos megbetegedésekre is, mint annyi másra is még, valamint kiváló magzatvédő hatással is rendelkezik! A gránátalma úgy tűnik, az egyik legjobb természetes megoldás lehet, néhány kellemetlen betegség megelőzésére.

Ez után a rövid kitérő után, térjünk vissza a városhoz! Side nagyon sokáig, egy ódon hangulatú halászfalu volt, melyet az I. e. 8. században aiol telepesek alapítottak, majd amit Nagy Sándor könnyedén el is foglalt, és a pergamoni szeleukidák kezére került. I. e. a 7. században Side, mint rabszolgák átrakodó helye virágzott. Csak a 12. században rombolták le egy arab támadás során annyira, hogy lakói Antalyaba, az épp akkor virágzásnak induló városba menekültek, s magukat így, a szeldzsukok védelme alá helyezték. Azóta persze már más tipusú invázió fenyegeti az évről évre gyarapodó látogatók miatt, s a görög templomokat, római fürdőket mindinkább kiszorítja a boltok tömkelege.

A gyönyörű antik oszlopsorok között a belváros felé haladva úgy éreztük, mintha visszautaztunk volna az időben pár ezer évet. Ma ugyan abban az ókori városban lakhatunk, csak picit modernebb épületekben, ahol egykor őseink is éltek. Egészen egyedi építészeti stílussal találkozni itt, ahol az ember, gyakorlatilag akkor is az ókorban jár, mikor a szállásán alszik, vagy épp kiteszi a lábát, hogy a bazársort tanulmányozza. Nincs több olyan város a Földközi tenger mentén, ahol ilyen tökéletes egységbe forrna az ókor az újkorral!

Akárcsak 3000 évvel ezelőtt, ma is a várost övező fal - mely a félszigetet a város felé védte - mentén kellett haladnunk, majd végig az agóra antik oszlopokkal szegélyezett útja mellett araszolnunk, hogy elérjük a várost, és egyben az ókori színház melletti parkolót. Szállásunk ettől a parkolótól 1 percre volt, és mire megtaláltuk a tökéletes megoldást mindkét hely birtokba vételére, vért izzadva jártuk körbe az apró félszigetet. Egész idő alatt kínosan éreztük magunkat, amiért az autó kerekeivel a sétálóutca finom kis köveit gyalázzuk, és benzinnel pöfögjük tele levegőjét, tudniillik a város bejáratát, a színház mellett rendőrök védik, sorompó van, autókkal oda nem nagyon engednek be senkit, inkább csak helyieket, közülük sem sokakat. Ennek ellenére mi mégis bejutottunk, heves térképlengetésünknek, ijedt arckifejezésünknek, és zavaros kérdéseinknek hála! A kapuőr 2 másodpercig próbálta helyre tenni gondolatait, mit is válaszoljon, aztán legyintett, és a kapun túlra engedett, átadva egy ottani óvárosi ismerősének, aki miután szintén nem tudott kérdésünkre megnyugtató választ adni, még tovább terelt, a város szíve felé. Rá kellett jönnünk, míg idáig roppant könnyedén tájékozódtunk az útjelző táblák rengetegében, itt navigátorral együtt is nehéz volt! Másfél km/órás sebességgel haladtunk az antik belvárosi utcácskákban, ami olyan pici területen nyugszik, hogy 20 perc alatt lassú sétával körbejárni, csak akkor ezt még nem tudtuk. Szinte minden helybélitől megkérdeztünk, hol találjuk a Hotel Güvent, de pontosan senki sem tudta. Amellett, hogy méterről méterre fésültük át a kis félsziget kusza, néhol nagyon szűk, labirintusszerű utcácskáit, időnként azzal az akadállyal is meg kellett küzdenünk, ha véletlen rossz irányból hajtottunk be, mert ilyenkor mindig vissza kellett tolatnunk, és másfelé továbbmenni, lehetőleg arra, amerre még nem jártunk. Izgalmunk akkor hágott a tetőfokára, mikor fotós, és google térképes emlékeimből merítkezve, végre rákanyarodtunk arra a keskeny kis sétányra a parton, ahol tulajdonképpeni szállásunk már régóta rendületlenül várt minket, ellenben egy árva kis lehetőség sem nyílt a parkolásra. Egy szempillantás alatt talpamba szaladt a vér, nem került-e nyakunk az oraveczkati-féle hurokba, hogy a nagy szervezkedés közepette, a legtutibb szállást hajkurászva, épp csak erre az egy, nem kifejezetten elhanyagolható tényezőre nem ügyeltem, és leendő szállásunkra, majd csak a város másik végében lévő parkolóból tudjuk csomagjainkat visszacipelni. Egyelőre próbáltam betelni a helyzettel, hogy legalább szállásunk meg van, aztán még mielőtt Péteren abszolút úrrá lett volna a pánik, leengedtem az ablakot, hogy egy békés, szállásunk mellett ácsorgó helyitől megkérdezzem, mi legyen, mit kell tennünk a továbbiakban. Vérmes kérdezősködésbe fogtam, melyhez néha Péter is csatlakozott, velem együtt ismételve a mondat végi szavakat, ezzel, és széles gesztikulálásokkal téve nyomatékot a mondandóra, közben néha megszeppent török barátunk orra alá nyomva a kezünkben lévő vauchert. Igazából a probléma ott kezdődött, hogy a fickó németül jobban beszélt, mint angolul, ezt mondta is, így rövid kínlódás után, rövidre zárva a dolgot, megkértem, üljön már be a kocsiba, és mutassa meg nekünk az utat, mert fogalmunk sincs, merre menjünk! Nagyon rendes volt, azonnal be is pattant, és már mondta is:

-„Lefc, lefc, direkc!! Direkc-direkc, rájc!!!…- közben folyamatosan előre felé hadonászott ujjával, minden egyes kereszteződésnél mutatta is az irányt. Újra kimentünk a sorompón, azon, amin már egyszer átküzdöttük magunkat. Majd mikor Péter épp azt ecsetelte, hogy ő ebből a távolságból biztos nem fog visszakutyagolni a szállásra 600 bőrönddel a kezében, hirtelen jobbra fordultunk, és elég nagy kerülővel, de újra eljutottunk a színház melletti parkolóba, ami szó szerint néhány köpésre volt a szállástól. De idáig annyi „lefc” „direkc” és „rájc” került a nyakunkba, hogy azt hittük, Ali kivisz minket a világból is. Mire végre leparkoltunk, olyanok lettünk, mint az „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró” játékban: „bekötött szemmel jól megforgatva, aztán jól ott hagyva”, annyira elvesztettük tájékozódó képességünket, hogy a kocsiból kiszállva is lépten-nyomon egymásnak csapódtunk. Kellett jó néhány másodperc, mire rájöttünk, gyakorlatilag ugyan azon a helyen vagyunk, mint voltunk, csak 30 méterrel arrébb. Idegi megpróbáltatásainknak korántsem lett vége, ugyanis miután becsuktuk az autót, épp indulásra készen, és mint egy Karácsonyfán, mindenünkről csomag lógott, hirtelen a semmiből mellettünk termett a parkoló őr. Már nem is erőlködtünk, hogy bármiben is ellenkezzünk, vagy bármit is megértsünk, hagytuk, hogy Ali, leendő szállásunk élelmiszer ellátója magyarázzon, és már pörgött is a nyelve, próbálta lealkudni az egy hetes parkolási díjunk árát. Szó szót követett, mire az 5€/parkolás ára 7 napra, izé akarom mondani 7 éjszakára, illetve 8 napraa, az annyi míínt… 40€ helyett 30 lett. Ugye tetszik érteni? Mert én már nem nagyon, tény viszont, hogy minden egyes behatolás a parkolóba 5 euróval járt volna, ami sokkal többre jött volna ki a legvégén, mint így. A tarifát eleve napi szintre tornázta, sőt, az alku végére 10€-val még meg is kurtíttatta a végösszeget, azt meg már csak ő tudja, mit mondott, hogy az üzlet megköttessen! Cserébe kaptunk egy éjjel-nappal őrzött területet, így attól sem kellett tartanunk, hogy feltörik, vagy ellopják a kocsit, bár ilyesmivel az eltelt 2 hét alatt egyszer sem találkoztunk, plusz újabb fáradt, félreértésekkel teli, idegölő társalgástól is megmentett bennünket azzal, hogy ott volt, és törökül lerendezte a problémás kérdéseket. Záradékként kaptunk még egy papírt is, ami bizonyította, hogy kifizettük a teljes hetet, így abszolut nyugalomban indulhattunk el végre újabb, és egyben végső szállásunkra, a Güven hotelbe. Ali átvette szinte az összes csomagunkat, majd megszakadt szegény, s közben még mindig mosolyogva mondta a magáét. 40 év körüli, roppant jóindulatú, egyszerű emberrel hozott minket össze a véletlen, erre 1-2 eltelt nap után rájöttünk. Mindig nagyon készséges volt, és kedves, törökös rafináltságnak nyomát sem találtuk benne. Tettre kész volt, érzékeny, és naív, minden viccet komolyan vett először, de lehet, hogy hiányos angol nyelvtudásaink miatt akadtak kezdetben szövegértelmezési nehézségek, ami legalább kicsit közvetlenebbé tette kapcsolatunkat! Barátivá talán nem, ahhoz nyilván több kell egyszerű, egy hetes nyári kalandnál, de Ali mindent megtett azért, hogy jó emlékekkel térjünk haza, és hogy ő mennyire zárt minket a szívébe, az talán csak jövőre derülne ki, egy újabb, váratlan találkozásnál. Egyébként régi, házaspáros kollégista éveinkből fakadóan gyakorlatunk van már többféle kultúrából összeverődött emberekkel jól meglenni egy fedél alatt, sőt, komoly barátságok is születtek azokból az időkből. De sok mély, érzelmi alapon nyugvó kapcsolat kialakulásának gátat szab az idő rövidsége, és az a kis apró tényező, amit távolságnak nevezünk, ami elválasztja egymástól a kontinenseket, a különböző kultúrákat, az emberek mentalitását, amit olyan frappánsan első napunkon Zia is megjegyzett, Törökország nem Európa! Nyaraljunk náluk, érezzük jól magunkat, ennek érdekében ők mindent meg is tesznek, de ne akarjuk rájuk erőltetni a mi szokásainkat, ne akarjunk azonnal, és minden áron haverkodni, ha ők nem akarnak, ne akarjuk a karjukat is, ha a kisujjukat nyújtják! Nekem egyébként is alapelvem, ha külföldön vagyok: „Si fueris Romae, Romano vivite more!”, azaz, ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak! Ha más országban, házában vagy, illik betartani az ottani szokásokat! Én ezt vallom idegen helyen, így könnyebb asszimilálódni, és könnyebben elfogadnak, amitől jobban érzi magát, és többet tanul és tapasztal az ember, míg nyaral. Szeretek bizonyos szintig én alkalmazkodni, és ebbe a vendéglátók ugráltatása mesterfokon, egyáltalán nem illik bele.

Alinak láttam néha egy másik arcát is, mikor épp nem dolgozott. Nagyon meglepő volt először, azután, hogy mindig nyíltnak, beszédesnek, kedvesnek, és esendőnek láttam. Zárkózott, és szigorú tekintetű, határozott, és megingathatatlan volt ilyenkor, furán idegennek hatott. Egyébként minden esetben bátran bíztuk rá magunkat, ha úgy hozta a sors, bár ez meglehetősen ritkán fordult elő.

Panziónk az utca legvégén állt. Kicsi volt, és ódon hangulatú, a trombita folyondár pedig úgy benőtte földszinti éttermét, hogy ettől az épület is szinte teljes inkognitóban tudott maradni. Méretének, és rejtőzködésének köszönhetően nem is volt túl nagy a forgalom, még este sem, pedig a sétálóutca túloldalán folytatódó, az esti félhomályba burkolózó parti éttermének, kevés párja volt a környéken! Vesztünkre már első este itt töltöttük fel hasunkat megfelelő mennyiségű táplálékkal, így nem is voltunk hajlandóak máshol vacsorázni ezután, csak itt, ebben a lágy szellővel teli, lampionfényes hangulatban!

Szobánk viszonylag nagy volt, egyszerű, és tiszta. Az emeleten voltunk, és sétálóutcára néző picike erkélyünkről a tenger egy szegletét, és vacsora asztalunkat is láttuk! Pont úgy, mint minden költözködésünkkor, ide is öt óra tájban értünk. Lepakoltunk, felfrissültünk, és utána, mint mindig, elindultunk szokásos portyánkra, hogy feltérképezzük szűk kis „pátriánkat”, és minél előbb otthonosan érezhessük magunkat! Közeledve a lüktető óváros felé, boldogan fedeztem fel Sidének addig csak képen látott részeit, és ismertem meg új arcát is, az ókorral vegyes nyüzsgő, illatos, színes, „török Szentendrét”. A müezzin is épp imára szólította a várost, így tökéletes lett minden. Nyomban el is indultunk a hang irányába, hátha könnyebb lesz így megtalálnunk a helyi dzsámit. Amilyen picike Sidének ez az óvárosi része, olyan sokat kanyarogtunk a kis utcákon, hogy megtaláljuk, de egyelőre hiába. Közben minduntalan aktiváltuk a csalogató embereket, akik nem törődve a ténnyel, hogy ötödször látnak 10 percen belül, rendületlenül csábítgattak éttermükbe egy finom falatra, friss gyümölcslére. Kezdetben hosszas társalgásba keveredtünk szinte mindenkivel, mert jöttek a kérdések is: honnan jöttünk, és mikor érkeztünk, hol lakunk, és meddig maradunk. Aztán hamar rájöttünk, ha mindenhol megtorpanunk, soha nem jutunk el oda, ahova eredetileg indultunk. Ezért egy idő után követtük a „no thanks, mosolyogni, tovább menni, és szemkontaktust nem felvenni” elvet, helyette mélyenszántó társalgást folytattunk Péterrel, míg el nem hagytunk egy-egy éttermet és üzletet, és mivel ezek gyakorlatilag egymást érik, ez is csak egy ideig bizonyult jó taktikának. Fél órán belül rájöttünk, ha egymással vagyunk elfoglalva, semmit nem látunk a városból, ezért 2 beszélgetős nap után inkább látványosan a fényképezésre koncentráltunk, és így próbáltuk hárítani a „támadásokat”, nagyjából sikertelenül. Alapvetően nem zavart az állandó invitálás, ugyanúgy hozzá tartozott Törökországhoz ez is, pont, mint a müezzin hangja, csak néha éreztük a szokásosnál fárasztóbbnak, amikor időre kellett mennünk valahova. Trécseléseinknek köszönhetően viszont, egész kellemes kapcsolatot kezdtünk ápolgatni egy közeli bio-fűszeressel, ahol aztán az ajándékba és saját használatra szánt fűszereinket szép számmal be is szereztük, valamint egy kézi csomózású selyemszőnyegeket készítő, és portékáit áruló öreg bácsival, Zia babával, aki Magyarországon élő fia, és unokái miatt, a mai napig szoros kötelékben van hazánkkal. Hiába, kicsi a világ! Sajnos odáig nem jutottunk a kapcsolatban, hogy egy hét múlva, búcsúajándékként akár egy icike-picike, bélyeg méretű kis selyemszőnyegre is szert tehettünk volna, de így is nagyon örültünk a találkozásnak, annak, hogy egy csöppet beengedett a magánszférájába azzal, hogy mesélt magukról. Bár teljes erőbedobással képtelen voltam ráfigyelni, annyi gyönyörű tipikusan török, és modern mintázatú kézimunka, hímzett párnahuzat, kép, és szőnyeg volt mindenhol körös-körül a falakon, a földön, a kirakatban, hogy óhatatlan rajtuk lógott a szemem, és legtöbb érzékszervem. Nem bírtam ki, megérintettem egy jókora, legalább 2x2 méteres selyemszőnyeget a falon. Finoman végigsimítottam, ahogy elmentem mellette, jobbról balra, aztán vissza is, és közben vizsgálgattam különböző fényviszonyokban, mert ettől függően mindig más és más színárnyalatokban tündökölt. Zia fiai látták, mennyire tetszik, ezért rögtön árulni is kezdték. Hamar tisztáztam velük, nincs rá 3000 dollárom, alkudni meg nincs pofám, tudom, milyen sok munkával jár az elkészítése. Ráadásul én 6000-ért sem görnyednék felette, vagy ha igen, biztos nem adnám el. Beajánlották azt is, ennyiért háztól házig szállítják. Még mindig csak rázni tudtam a fejem, meg bőszen dicsérgetni, mert bőven volt mit, és ha pénz nincs, legalább elismerésből legyen elég! Kint, az üzlet előtt, a lánya dolgozott egy kádkilépő méretű példányon. Kicsi sámlin kucorogva, két combjára hajolva rakta a színes selyemszálakat a megfelelő helyre, csomózta, és vágta, először csak nagyjából megfelelő hosszúságúra a szálakat. Időnként rápislantott a munka fölött elhelyezett minta táblára, hogy merre, és milyen színnel haladjon tovább, majd amikor egy sort befejezett, és éles ollóval precízen szintre nyírta, újabb 3 milliméterrel gyarapodhatott az értékes szőnyeg hossza. Miközben a lány dolgozott, Zia baba mesélt. Kérésünkre elmondta, egy ilyen méretű szőnyeg elkészítéséhez körülbelül fél év kell, és hogy a csomózási technikát, amit alkalmaznak a szálaknál, gordiuszi csomónak nevezik. Megtudtuk, neve (Zia) a Koránban ragyogó fényt jelent, és azt is, hogy unokáit nagy rendszerességgel látogatja Budapesten, épp ezért ő már járt nálunk, nem is egyszer. Zia meg volt már vagy 70 éves, lehet, hogy több is, de egészséges, hófehér fogai, simára borotvált arca, ápolt bőre miatt sokkal fiatalabbnak tűnt koránál. Őszülő hajú, alacsony, vékony, mégis izmos, jó kiállású ember volt. Fehér inge, szinte világított barna testén. Ahogy hazánkba szakadt rokonait taglalta, szeretet teljes mosoly áradt szét arcán. Zöld szemeiben unokáit láttam csillogni, s mielőtt komolyan elérzékenyült volna, gyorsan rólunk kérdezett. Pár szót még váltottak Péterrel, én kis időre visszatértem a kézimunkákhoz, és mivel nem akartuk túlfeszíteni a húrt, visszaélni türelmükkel, és nem vásároltunk úgysem semmit, búcsúztunk, és tovább álltunk. A kimerítő nap végét egy jó vacsorával gondoltuk zárni, elindultunk hát vissza a szállásunkra. Ali már messziről vigyorogva, széttárt karokkal várt a sétálóutca szélén, hogy a legpompásabb ételeket kínálja majd nekünk, mint az összes csalogató ember a kis félszigeten aznap. Szahara-sárga, szabálytalan kövekből kirakott lankás, széles pihenőkkel tarkított lépcsőn jutottunk le, egy a sétálóutca szintjénél talán két méterrel lejjebb fekvő, katlan alakú kerthelységbe, melyet körben illatos leanderek szegélyeztek, csak a tenger felőli oldala maradt teljesen nyitott. Talán 5-6 asztal lehetett itt, némelyik mellett szintén hatalmas, virágzó leander. Pár helyen földbe állított T-alakú fémkar, végeiről gyéren világító, vesszőből font, lopótökforma lámpa búrák lógtak. Fényétől először vajmi keveset láttunk, de szemünk hamar alkalmazkodott, és onnantól kifejezetten kellemes, sejtelmes hangulatot adott, ez a néhány erőtlen fényforrás. Ali lekísért egész a partig, és egy asztalhoz vezetett, ahol direkt nekünk, már meg is gyújtotta a gyertyákat, és odakészítette az étlapot. A kerthelység peremén ültünk, így teljes szélességében tárult elénk a tintakék tenger, és a gyönyörű naplemente. Igazán kellemes hely volt! Míg néztük, mit együnk, pár tétova cica gyűlt körénk, hunyorogva szimatoltak az asztal felé, majd heveredtek le a fűbe, közömbösen várva, mikor kapjuk a vacsorát. Pontosan tudták, mi a menet, és azt is, nekik is jut majd egy kis harapni való. Megint nem tudtunk ellenállni a sült tengeri rákoknak, halaknak, salátának, előtte egy adag friss gránátalma - és narancslének. Előételnek kaptunk pároltzöldséges egyveleget, ez egyfajta meze, ha jól emlékszem, különböző szószokkal ízesítve, és kenyeret. A villa és kés csörgésére a cicusok is feszültebbek lettek. Már ülve, vibráló érdeklődéssel lesték, mi történik az asztalon, mikor pedig rájuk néztünk, esdekelve miákoltak felénk. Tolakodó egyik sem volt, talán egy koromfeketét leszámítva, aki kiváltképp élelmes török kandúr lévén, mikor kihozták a halas tálat, olyan izgalomba jött, hogy először csak feltámaszkodott a térdemre, később fel is ugrott az ölembe. Ott ücsörögve, mint egy kisgyerek, nyakát hosszúra nyújtva, combomat szünet nélkül gyüszmékelve nézte, mit kolompolok a tányéromon. Péter néhányszor lekergette, amitől először rémült, lassú, és bizonytalan, később bátor, gyors, és egyre lerázhatatlanabb lett. Az asztalra sosem ugrott, de mindig ott poroszkált hol a székemen, hol a hátam mögött a vékony háttámlán, farkával egyensúlyozva, oda-vissza lépdelve, mint egy kecses tornászlány a gerendán, vállam felett a tányért bámulva, és nyávogott. Egyáltalán nem zavart, azt leszámítva, hogy néha, mikor előttem illegett, és az asztalt vizsgálgatta, néha félrekaptam a fejem, nehogy lenyeljem a farkát. Nagyon jót szórakoztam rajta, és Péteren is, aki egyre vadabbul hajkurászta szegényt, fel-felugrálva székéről, és karját lengetve, hol az asztal felett, hol oldalról támadva. Igazi stratégiai harc alakult közöttük. Pétert zavarta, hogy minél inkább hajtja, az annál jobban ragaszkodik az asztalon lévő dolgokhoz. Ráadásul úgy tűnt, minél elérhetetlenebbé vált, amit a fejébe vett, annál nagyobb lett macskánkban a vadászösztön. A huzavonának Péter vetett véget. Egy határozottabb mozdulattal egyszerűen lesöpörte rólam a kis tolakodót, aki sértettségében, és megalázottságában egy ideig a közelünkbe sem jött. A vacsora fenomenális volt, jól is laktunk rendesen, és semmi kedvünk nem volt még aludni. Így rövid töprengés után elhatároztuk, elsétálunk a félsziget végébe, és megszemléljük teljes életnagyságában Apolló és Athéné ikertemplomának maradványait, mely nem csak nappal, vagy naplementében, de este, kivilágítva is káprázatosan szép! Magunkhoz vettük kis, és nagy hatótávolságú, kézből, és vállról indítható fényképezőgépeinket, és megállíthatatlanul törtük az utat az óváros végébe. A hír igaz! Amit ott fogadott, attól egyszerűen leesett az állunk! A templom maradványai, az újonnan felállított, épen maradt négy korinthoszi oszloppal, és a rajta lévő fríz egy részével szinte a tengerből nő ki, hófehéren világít, és legalább 7 ember magas. Azaz, ha egy embert 170 cm-nek veszek, a monumentális homlokzat a talajtól a tetejéig körülbelül 12 méter lehet. Drámai, és egyben felemelő érzés mellette sétálgatni, és elképzelni, hogy az egykori templom lépcsője Antonius és Kleopátra romantikus, lopott szerelmi légyottjának helyszíne is volt. Mindenki fényképezett és videózott, villogtak a vakuk szakadatlan, sziporkázott tőlük a környék! Méltón lett Side jelképe, mely nem csak a szárazföld felől, de a tengerről is csodás látvány. A sok fotó elkészítése után elindultunk előre, a bejárat felé, s közben kanyarogtunk a színes, bazárokkal teli kis utcákban, körbejártuk a 400 méter széles, és hozzávetőlegesen 1 km hosszú óvárost. Közben a bejáratnál, a színház mellett, hatalmas plakáton hirdették a 11. nemzetközi Side fesztivált, „ahol a történelem, és a kultúra találkozik” címmel, épp a záró koncertet, és épp itt mellettünk, egy igazi, ókori színházban, másnap estére. Ráadásul úgy tűnt, a belépés is ingyenes, tehát nem kérdés mi lesz a következő nap záró programja! A szobába érve előszedtük a nyaralástervet, és a térképet, és másnap délelőtti programnak kitűztük Alanyát, a Sapadere kanyonnal. Kiültünk még kicsit az erkélyre, mélyeket szívtunk a friss, tengeri levegőből, hallgattuk a kabócák hadát, izgalommal beszéltünk a még előttünk álló egy hét várható izgalmairól, aztán szépen, csendben, eltettük magunkat másnapra…

Reggel, egy könnyed étkezést követően elindultunk Alanya felé, és onnan tovább a Toros hegységbe, megkeresni a török riviéra következő fellelhető látványosságát, ami vélhetően nem lesz kevésbé szép, mint amikkel idáig találkoztunk, csak más. Mivel Pataránál terveztük, hogy felkeressük a Saklikent szurdokot, és idő hiányában nem tettük, ami valahol belül azóta is tompán szúrt, ha eszembe jutott, most nagyon vártam ezt a találkozást, mert úgy éreztem, némiképp vezekelhetünk az elmaradt kirándulásért. Érdekes volt még tovább utazni a laposan elterülő vidéken, ami a Kemer – Cirali – Patara vonulathoz képest homlok egyenest eltérő volt. A D400-as főút szintúgy a tengerparton kígyózott tovább, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a parttal párhuzamosan haladva csak a fekvőrendőrök jelentették a legnagyobb emelkedőt, és lejtőt a vidéken. Jobbra mellettünk végig strandok, és strandolók sokasága, bár néha meglepően üresen árválkodó partszakaszokat is láttunk, balra mellettünk pedig hatalmas szálloda komplexumok, melyeket a kietlen részeken hatalmas banánültetvények váltottak fel. Az út szélén sok helyen hatalmas, frissen szedett, kanárisárga banánfüzérek lógtak, amiből – úgy döntöttünk – hazafelé mindenképpen veszünk! Hamarosan célirányba kerültünk, majd a partra pont merőlegesen haladva, egyre inkább kezdtünk eltávolodni a tengertől. A síkság nem tartott sokáig, dőlésszöget váltottunk, és kommandóztunk felfelé, be a hegyekbe! Először csak dombosabb terepen, majd egyre vadabb hegyek között tekergőztünk. Óhatatlanul eszembe jutott időnként, mi lenne, ha egyszer cserbenhagyna az autó, amire annyira rábízzuk magunkat nap, mint nap. Itt a vadonban, az isten háta mögött aztán mehetnénk segítségért, ki tudja, mikorra találnánk! Hirtelen, az egyik kanyar után, egy út széli elakadt taxi vészvillogása adott nyomatékot gondolataimnak. Néhány idősebb holland turista, és a sofőr segélykérő arca leptek meg váratlanul, ott ácsorogtak a kocsi mellett, szinte varázsütésre kerültek szemünk elé. Azonnal megálltunk, hogy segíthessünk, amiben lehet. Miután a motort sikeresen bebikáztuk, és a néhány perces beszélgetés alatt kiderült, hogy ők is a kanyonhoz mennek, és hogy a sofőr bátyja már úton van a másik taxival, kellemes kirándulást kívánva továbbálltunk. Nem voltunk már túl messze a kanyontól, 5 perc után meg is pillantottuk a bejáratnál parkoló autókat.

A kanyon egy árnyas, széles tisztással, egyik oldalán a parkolóval és egy étteremmel indul. Szemben velük egy-két idős török bácsi szentjánoskenyeret, képeslapot, és egyéb apróságokat árul. Mesélték, hogy a szentjánoskenyeret, gyerekkorom kedvenc csemegéjét itt majd megtalálom. Fura, de sosem gondoltam volna, hogy 47 év után épp Törökországban futunk ismét össze. Emlékszem, mennyit rágódtam rajta, mert kegyetlenül kemény, még frissen is, de imádtam különleges édeskés zamata miatt. Mellettem egy orosz nő is kiszúrta, meg is kérdezte, hogy mi az. Drukkoltam, hogy ne vegye meg, mert ez volt az egyetlen adag az asztalon, és miután az öreg vigyorogva aszalt banánnak mondta, nem is kellett neki. Örültem a ritka kincsnek. Örömmel hagytam ott a 2 lírát a jókora adag déligyümölcsért, és miután beraktuk a kocsiba, hogy ne cipeljük végig az úton, elindultunk a két hét – akkor még úgy gondoltuk – egyetlen kanyonos kirándulására.

A Sapadere kanyon Alanyától maximum 40 km-re északra található, mélyen elrejtve a Taurusz hegység buja vegetációja között. Végig követve a „Sapadere falu és kanyon” feliratú táblát, könnyen megtaláljuk, amiért elindultunk. Sapadere a mai napig, egy 1100 lakosú, mezőgazdaságból és állattenyésztésből élő település. Határain belül húzódik ez a gyönyörű völgy, melyben egy csillogó, kék folyó fut, telis tele zuhatagokkal. Hosszú ideig a kanyon rejtett kincs volt, csak a helyiek ismerték, egészen tavalyig, mikor is Alanya polgármestere úgy döntött, a térképeken is feltüntetve kell felhívni a figyelmet a helyre, mint alternatív turisztikai lehetőségre. Ez nem csak gazdaságilag lenne hasznos a falunak, hanem egyre több embernek nyújtana lehetőséget arra, hogy láthassák ezt a lenyűgöző szurdokot. Ennek eredménye képpen, egy 750 méter hosszú függőhídon sétálhatunk végig, egész a kanyon eredéséig, miközben a folyó alattunk szalad. Ez egy nem túl nehéz, de csodálatos séta a sziklák között, a zöld szín összes árnyalatával körülöttünk! Alattunk iramlik a hűvös folyó, mely néhol medenceszerűen kiszélesedik, és ahova nyáron bele is merülhetünk egy rövid, de annál frissítőbb csobbanásra. Mi nem ereszkedtünk le egy ilyen medencébe sem, nem nagyon volt hozzá merszünk. Mások sem próbálkoztak túlzottan, talán visszariadtak a tábláktól, ahova biztonsági okokból kiírták, a fürdés tilos. Néhány család lement a kövekre, és lábukat a vízbe mártva hűsöltek, de túl nagy lubickolást nem láttunk! Van viszont egy csodás hely félúton, zöld fák árnyékában, hűs szikla tövében, mely szélesen, ék alakban benyúlik mélyen egy hasadékba. Egy kis fahídon lehet átmenni erre a tágas, sík sziklaperemre, ahol nincsen más, mint egy hosszú, fából készült bárpult, rajta poharak, és üdítők, mögötte egy mosolygós férfi, az egyetlen személyzet. Egy másik asztalon tipikus török vízforraló, mint egy szamovár, teát lehet vele készíteni, mellette sok leforgatott pohár. Egy hűtőpult hideg italokkal, 5-6 asztal, néhány szék, és lóca mellettük, az „eltévedt vándornak”. Az ember kissé vonakodva közelíti meg, attól tartva, ha ott leül, az egész felette lévő szikla ráomlik. De nem! Gyönyörű hely! Muszáj beülni egy kis mélára, és muszáj elmenni arra a bizonyos kétbetűs kitérőre, mert ilyen nomád helyen, ilyen illemhelyre, ebben az életben szerintem nem fogunk még egyszer rátalálni! A Sapadere kanyonban eltöltött másfél-két óra után elindultunk vissza az úton, amerre jöttünk. Kis késéssel, de a taxis, a holland utasokkal is megérkezett közben. Nagyon megörültünk egymásnak! Mosolygós helló-helló, és kézszorongatás kíséretében üdvözöltük őket, és egyben búcsúztunk is, hadd gyönyörködjenek végre abban, amiért elindultak. Érdekesek voltak ezek a találkozások itt, ebben a különleges országban. Amilyen röpke, olyan tartalmas, és maradandó, az emlékértékét tekintve. Patarában az idős házaspár a romoknál, akiket akkor láttunk először, nem is beszélgettünk egymással gyakorlatilag semmit, mégis délután, mikor ők is kiértek a partra mártózni a tengerben, olyan örömmel üdvözöltek, mint régi, kedves ismerőseiket. Hogy miért van ez, nem tudom! Talán az élmények okozzák ezt, amiket mindketten átéltünk, az örömök, amiket nem osztunk meg egymással, de tudjuk, hogy bennük is ott vannak tökéletes közös pontként. Most pedig ez a kis csapat, a török taxissal. Nagyon szimpatikusak voltak mindannyian, és nagyon hálásak, hogy megálltunk segíteni, pedig ez ilyenkor teljesen természetes dolog, szóra sem érdemes. Ettől külön feldobódtunk, és úgy éreztük, már csak ezért is érdemes volt reggel felkelni!

Közben leértünk a kocsihoz, beültünk, és irány Alanya! Lassan-lassan a kanyargók után ismét laposabb területre ereszkedtünk. Alanya felé közelítve jobb kéz felől jöttek a hatalmas banánültetvények, és a banánárusok, a sárgálló, csábítóan érett, frissen szedett banánjaikkal. Egyiknél azonnal fel is tankoltuk 3-4 kilót, nehogy éhen haljunk út közben, aztán nyomás tovább!

Alanya forgalmas, a Toros hegység lábánál fekvő, már a paleolitikumban is lakott, most turistáktól vibráló város. A tengerparti övezet - mi ennél többet alig láttunk belőle – sétálóutcákkal, pálmafákkal teli, nyüzsgő terület. Tulajdon képpen olyan, mint egy hatalmas, csodálatos játszótér, és park felnőtteknek, ahova autóval is mindenki behajthat. Ennek ellenére kevéssé hangulatos számomra, mint Side. Persze ez vérmérséklet kérdése, nekem jobban bejön a skanzeni hangulat, mint a modern épületek és a nagyvárosi jelleg, bár a Kleopátra beach-en, egy hangulatos szeparéban, nem esne terhemre 1-2 hetet eltölteni!

Alanya neve görögül Korakeszion, mely a hettita nyelvhez közel álló luvi nyelven Korakassa, és „kiálló”-t jelent. I.e. 44-ben, a szerelemtől megrészegült Marcus Antonius, az egész területet szerelmének, Kleopátra királynőnek ajándékozta. Innen kapta a nevét Alanya legszebb strandja is. Földközi-tengeri kikötőváros lévén, már az ókori időkben is fontos szerepet töltött be, de virágkorát a szeldzsuk birodalomban élte, Alaaddín Kejkubad uralkodása idején. Neki köszönhetően maradt ránk a dokk, a Citadella, és a Vörös torony. Ez utóbbi és a félszigeten végig húzódó Kalózvár, ma Alanya védjegyeként is említhető. És bár a Red Tower török nevén Kizil Kule igen hamar körbejárható, a kilátás kedvéért mégis kötelező felmenni! Egyik tervünk ő volt Alanyában, majd az alanya vár, és utána egy jókora, hűsítő fürdés a Damlatas beachen, ami ott van, közvetlenül a vár tövében, a Kleopátra strand oldalán.

Alanyában megfelelő helyen parkolni nem egyszerű dolog, persze annak igen, aki már egyszer járt ott. Mi elég sokat szenvedtünk vele, míg végül a kikötőnél sikeresen dekkoltunk, kifizettük a parkolási díjat, és délelőtti Sapadere kanyonos kiruccanásunktól kellően elcsigázva, a 40 celsius fokhoz képest még mindig lelkesen indultunk el, fel, a toronyba. A kilátás onnan, valóban feledtetett velünk minden parkolás közeli élményt, kínt, és feszültséget. A torony vörösesbarna várfokain túl elterülő hatalmas, a türkiz minden árnyalatában tündöklő tenger, a rajta ringatózó színes, nyikorgó kalózhajókkal, kábító látvány! A Teremtő nagyon adakozó kedvében volt, mikor Törökországra került a sor! Minden kibírhatatlannak tűnő fáradságunkban is jött valami, valami elképzelhetetlenül szép, amitől megszűnt létezni a hőség, kezünkben lendült a kamera, és azonnal olthatatlan kényszert éreztünk, hogy mindent, amit csak lehet, rögzítsünk az utókor, az utódok számára! A fotózás végére elértük aznapi tűrőképességünk határát. Mit nekünk Alanya vár, mit nekünk Damlatas beach, ezekre már végképp nem futotta az energiánkból. Eszünkbe jutott Side sétáló utcája a kikötőben, a hangulatos kávézó, amit már előzőleg alaposan szemügyre vettünk, és ahol andalító, bugyborékoló Enigma szólt, és arra gondoltunk, ott éreznénk most legjobban magunkat! Visszakecmeregtünk a kocsihoz, lerogytunk az ülésekre, és csendben hazagurultunk Sidébe.

A frissítő zuhany végére már rendben is voltunk. Sosem jutottunk odáig az elnyűttségben, hogy ettől akár fél napot is a hotelben tartózkodjunk. Olyanok voltunk, mit a mérgezett egér! Pihenni árnyas étterem, vagy kávézó teraszán is lehet, vagy kint a félsziget végében az Apolló templom lábainál valamelyik padon. Bolond, aki nem tölti az idejét valamelyik szemet gyönyörködtető részén a városkának. Lehetőség erre itt bőven akad! Ezért újra kint voltunk, és felkerestük azt a bizonyos kávézót, kint a parton. Ez is, mint szinte minden szállás, étterem, és egyéb épület az óvárosban, az antik romok kiszögelléseit és zugait standard elemként bevonva, és körbeépítve, gerendákat, faelemeket, és futónövényeket használva, tökéletesen illeszkedett az egész félsziget hangulatába. Annyira tökéletes volt, kiegészülve a halk Enigmával, hogy majdnem elaludtunk, míg hozták a kávét, és az üdítőket. Közben előttünk a messze tengeren délceg kirándulóhajók vonultak, néhány kisebb vitorlás pedig épp előttünk kötött ki, vagy indult útnak. Kávézás közben megbeszéltük, hogy a másnapot mindenképp a pihenésnek szenteljük, és azt is, hogy megkérdem drága druszáinkat a félsziget másik oldalán, mit szólnának hozzá, ha végre találkoznánk? Örömünkre szolgált, hogy nekik sem volt különösebb programjuk másnapra, így megbeszéltük, hogy átmegyünk egy napozós-fürdős eszme cserére, és azért, hogy végre személyesen is megismerjük egymást, hiszen eddig csak az utazós topikon keresztül voltunk kapcsolatban. A kávézás után elballagtunk a kikötőnél lévő jókora térre, és szájtátva bámultuk a török fagyi árusokat egy padról. Az óvárosban két-két ilyen fagylaltos van, ők egymással szemben, a sétálóutca szélén letáborozva fogják kereszttűz alá az arra lófráló, mit sem sejtő, tikkadt nyaralókat. Ha belelendülnek a mutatványba, olyanok, mint a felheccelt kakasok, vagy a másik trükkjeire folyton rákontrázó bűvészpáros. Megy ám az adok-kapok rendesen! Ez a néhány vicces Bagaméri, egy 70 centis, vékony nyelű fém lapátkával gyömöszöli szüntelen, a legalább 2 kilónyi ragacsos fagylalt kupacot, amelyet az ember csak akkor lát meg, amikor az egészet egy darabban kiemelik a fémkübliből. Akkor mindenki csak ámul, és bámul, mert senki sem sejti, hogy ezzel birkóznak az üst alján. Fehér pólóban, egyen mellényben, Türkiye feliratos piros fezzel a fejükön, kezükben a hosszú pálcával, végén a hatalmas, gyurmaszerű fagylaltoszloppal pont olyanok, mint egy török gittegylet eszement tagjai, a délutános műszakban. Kell hozzá szufla rendesen, hogy képesek legyenek egész délután, és este, non-stop dögönyözni. Hogy ez csak a turisták kedvéért történik, vagy elengedhetetlen a fagylalt állagának megőrzése érdekében, azt nem tudom, de nem könnyű munka ebben a nyári melegben, az biztos! Fagylaltjuk azért ilyen egybeálló, mert állítólag méz is van benne, és ettől annyira finom, hogy vétek nem megkóstolni, ha már ott jár az ember! Mi is rászántuk magunkat, annak ellenére, hogy voltak fenntartásaink a török, házi, utcán vett élelmiszer, főleg fagylalttal kapcsolatban. Bedobtuk a pénzt, és a műsor elkezdődött. Emberünk egy erőteljes mozdulattal leválasztott egy adagot a hatalmas fagyi tömbből, és belepasszírozta a tölcsérbe, majd mosolyogva Péter felé nyújtotta a lapáttal. Péter odanyúlt, hogy elvegye. Persze nem sikerült, de a bűvészmutatvány lényege pont ez! A fagyis, hihetetlen ügyességgel cselezett. Hol jobbról, hol balról nyomult újra, és újra, ötször, hatszor is, de a jéghideg török finomságot képtelenség volt megkaparintani. A párom minduntalan csak a levegőt markolászta, de azt egyre vadabbul! Aztán úgy látszott, mégis megesik rajtunk a török szíve, tölcsért cserélt, és újra nyújtotta. Péter tempósan odakapott, és végre sikerült megcsípni!…egy üres tölcsért! A dupla tölcsérből a fagyit, emberünk megint magához rántotta, és vigyorgott. Virtuóz eszköz volt kezében a fémpálca, úgy, és akkor tréfált meg vele, amikor csak akart! Képtelenség volt kiszámítani, mikor, merre rántja el az olvadozó finomságot. Móka volt ez a javából!! És ekkor a harc újra elkezdődött! Új tölcsér, újabb kínálás, újabb cselezés, újabb rántás. A végén, már mindenki nevetett, a népes gyülekezet is körülöttünk. A történet persze mindenki megelégedésére zárult. A fagylaltos megkapta a pénzét, még a forgalma is nőtt. A tömeg kapott 1 perc ingyen cirkuszt, mi pedig végre megkaptuk fagylaltjainkat, amit azóta is sokszor emlegetünk, mert ilyen finomat azóta nem ettünk, és nem is fogunk, ha csak el nem megyünk ismét erre a vidékre! Elballagtunk, vissza a padra, s míg majszoltuk fagyijainkat, néztük a többi, utánunk sorban álló szerencsétlent, és vigyorogtunk, mit küzdenek, hogy végre hozzájussanak a pár lírás, pár perces, de annál íncsiklandóbb hiper-élvezethez!:)

    Nagy izgalommal készültünk az estére. Mára hirdették a színházban az évad utolsó koncertjét a 11. Side fesztivál utolsó előadását „ahol a kultúra, és a történelem találkozik” címmel, amit semmiképp nem akartunk kihagyni. Igyekeztünk hát ébren maradni, mert szemünkben és lábunkban már mutatkoztak a napi fáradtság jelei. Hamarosan csak eljött a 10 óra, és elindulhattunk a kanyarokkal is csak 50 méterre lévő ókori színházba, az előadásra. A bejáratnál komor rendőrök és rendőrnők fürkészték a beáramló tömeget, semmi gyanús nem kerülte el a figyelmüket. Nagy náluk a szigor, vigyázni kell a nyaralók testi, és a történelem kézzel fogható bizonyítékainak épségére amennyire csak lehet, és ebbe ugyanúgy beletartozott az esetleges terror gyanús cselekmények lefülelése is, mint a legeldugottabb utcák bekamerázása. Megnyugtató volt ezeket látni, és tapasztalni, ez volt az, amire végképp nem is számítottunk itt Törökországban. A nagy tömeghez képest is hamar bejutottunk rácson túlra, és onnan viszonylag szabad út vezetett a félköríves, lépcsős nézőtérre, melyet felülről közelíthettünk meg, így egészen zsibbasztó élményként tárult szemünk elé a jókora, lágy sárga fénnyel bevilágított színház, melyben talán a színpad volt az egyetlen, ami fából, és nem kőből épült, de erre sem mernék megesküdni. Side ókori színháza hellenisztikus alapokra épült boltíves építmény, az i.sz. 2. századból. Különleges abból a szempontból, hogy míg társait hegyoldalba építették, ez a sidei, egy teljesen önálló épület. Bár az alsóbb helyeken részben domb támasztja alá, de a felsőbb részeket teljes egészében a boltívek tartják. Egy másik különlegessége még, a zenekar körüli fal, mely a közönség védelmét szolgálta a gladiátorviadalokon szereplő vadállatokkal szemben. A sidei szinház, Pamphülia legnagyobb színháza volt, mely 17 000 ember befogadására volt képes, és amelynek szerkezetét kissé átalakítva, pillanatok alatt vízzel áraszthatták el az egész zenekari árkot, így a tengeri csatajeleneteket valóban vízen mutatták be. Ezt a vízmennyiséget a jelenet után ugyanolyan gyorsan el is tudták vezetni, mint amilyen gyorsan odakerült, köszönhetően a vízvezetékrendszer fantasztikus megtervezésének, és kivitelezésének. A színpadi építmény kétszintes volt, melyet végig, a Dionüszosz történetét elmesélő frízekkel díszítettek.

    Halkan, és óvatosan lépdeltünk az ódon köveken. Engem az ilyen élmény mindig mélyen meghat. Nehéz elhinni, hogy olyan helyeken járunk, talpunk olyan köveket érint, melyeket történelemkönyvek híres szereplői, nagy hódítók, elbeszélők, tudósok, az ókor híres orvosai, matematikusai, szerelmespárjai is taposhattak egykor. Azóta szinte semmi nem változott, csak az idő vasfoga dolgozott rajtuk, de korukhoz képest mondhatni még a földrengések sem tudtak jelentősebb kárt okozni bennük.

    Először ültem életemben antik színházban, és közben – persze a ruháinkat leszámítva – minden megerőltetés nélkül utazhattam vissza az időben. A zene betöltötte az egész teret, és bár töredelmesen bevallom, annak ellenére, hogy az operát zenei általános iskolai neveltetésem ellenére általában szeretem kihagyni, ez a másfél óra fantasztikus volt füleimnek, és úgy repült el, hogy észre sem vettük! Közben nem volt hideg, és nem nyomott a kő, nem volt kényelmetlen, pedig hátra sem tudtunk dőlni. Az egész este úgy volt csodálatos, ahogy volt! A koncert végén még mindig megilletődve ballagtunk haza, és a szokásos pár perces „erkély jelenet” után fáradtan szenderültünk álomba, hogy némi alvás után, egy újabb napot kezdhessünk!
......Folyt. köv......